Előválasztások
Az ellenzéki pártok együttműködése az előválasztások előtt is távol volt az ideálistól. Csakhogy erősödött az ellenzéki szavazók összefogásra irányuló követelése, az idő szorított, miközben a DK és az MSZP még mindig gyanakvással méregette egymást, a kisebbek pedig túlélési gyakorlatokat folytattak. A legtöbben mégis így okoskodtak: minek szétszavazni, ha együtt biztosabb a győzelem. A pártok tudomásul vették a közhangulatot, amúgy sem bírtak egymással. Az előválasztás frappáns megoldásnak tetszett, afféle biztatás a túlélésre. Rádöbbentek, hogy a választásig tartó rövid időszakban nincs érvényes elszigetelt növekedési pálya, ahhoz korábban (és más ágyakban) kellett volna ébredni. Igaz lehet ez a DK-ra és a Jobbikra is, de akkoriban a Momentum stratégiája is a széles szövetség lehetett. Az MSZP a Párbeszéddel együtt itt érezte a megújulás esélyét, az LMP pedig alkalmat látott arra, hogy a zöld mitológiát politikai erővé varázsolja.
A szabályokat kezdettől fogva úgy szerkesztették, hogy a pártelitek stabilan tarthassák magukat. Persze az együttműködési mechanizmust nem csak a bizalom, hanem a bizonytalanság és az egymással szemben táplált gyanúper is áthatotta, ennek fő jele az egyetértési, vagyis a vétójog volt. A szövetség (a Hatok) falat húzott önmaga köré: az ellenzéki térfél egészére kizárólagos jogot formáltak (ami a Kutyák miatt is, kezdettől kérdéses volt), a jelöltekről tárgyalások során ők állapodtak meg. Közben több kívül rekedt szervezet is részese akart lenni a rendszer leváltásának, de a Hatok – amíg lehetett – ellenálltak, miközben befogadó magatartásuk "üzemmódi" feltétel lett volna, őket azonban nem ilyen fából faragták. Talán ennél a pontnál kezdődött meg az ellenzéki szavazók elszivárgása. A pártok és gyakran lejárt szavatosságú holdudvaraik nem tudták elég okosan kezelni a külsőket.
Az előkészítés bürokratikusan haladt: mindent többször megrágtak, a pártelnökök technikai kérdésekben is magukhoz vonták a döntést. A tapasztalat szerint ilyesminek három oka lehet: a kompetencia (ismeret) hiánya, a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Mellettük ott volt néhány irritáló formula is: ha a Hatokon kívüli jelölt érkezett, előre csatlakoznia kellett valamelyik frakcióhoz. Ám ha a helyiek visszautasították, nem volt befogadás, ez pedig nem egyszer előfordult. A pártelnökök folyamatosan üzleteltek egymással; nem egy esetben korábban már elfogadott és a választókerületben már kampányoló jelöltet cseréltek le, felháborodást okozó figurákat viszont csak súlyos külső nyomásra váltottak le. A pártelitek választását az egyéni körzetekben elért választási eredmények minősítették.
Az előválasztási viták során a pártok nem különösebben törekedtek karakteres vélemények megfogalmazására. Az előválasztás fő problémája nem az éles tónus, sokkal inkább a szürkeség, vagy éppen a vita elmaradása lett. A televízióban fellépők némelyike színvonalasan szerepelt, mások hervasztóan unalmas perceket produkáltak. Azt pedig, hogy senki nem lépett fel árnyékminiszterként (ismerve bár a hivatalos indokot), én kommunikációs alaphibának látom. Talán gyakrabban lehetett volna élesebb, színvonalasabb a fellépés, a pártkongresszusi unalom helyett. Ám a legtöbb esetben elmaradt a komoly szakmai előkészítés, ezt pedig csak a kormányzásba belefáradt kormány engedheti meg magának. Meggyőző és izgalmas tervek helyett fonnyadt szóvirágokat dobtak a nézők közé, holott magam is több meggyőző és izgalmas tervvel találkoztam.
Ahogy eddig is
Igaz, az előválasztások némely meglévő feszültségeket felerősítettek. Azt azonban nem gondolhatjuk komolyan, hogy az előválasztás szabályrendszere (bármilyen kontraproduktív is) olyan politikai csoportosulásokat (volt) képes megbénítani, amelyek éppen hogy nem a szigorú szabálykövetésről nevezetesek. Hogyan gondolhatjuk, hogy a valóban öntörvényű és csapongó MZP hatékonyan tudta volna terrorizálni a szervezeti puccsokon és áruláson szocializálódott társszervezeti vezetőket? Megtette persze ő is a magáét, de a többiek nélkül soha nem érte volna el ezt a katasztrofális eredményt. Igaz, néha buta formulákat ismételgetett, egyebek mellett az ellenzék legyőzéséről, majd nem szállt velük szembe, nem alapított semmit. Koalíciós társai, akik MZP győzelme után egy pillanatra elbizonytalanodtak és magukba szálltak, gyorsan rájöttek: ha Orbánt nem is könnyű megverni, MZP meg- vagy legyőzhető. Csak hagyni kell egyedül futni. Végül is ő a kapitány, nem? Sokan, nem is indokolatlanul, a választók megtévesztéséről beszéltek, amikor Karácsony Gergely visszalépett a harmadik helyezett MZP javára. Csakhogy a miniszterelnöki-jelöltek második fordulójába nem két, hanem három jelölt került be. Miért is történt? Az egyszerű magyarázat szerint Jakab Péternek adtak (volna) vele egy esélyt. Annyi biztos, hogy pocsék és veszélyes kompromisszum keletkezett. A hármas pozíció komplikált koalíciós háttértárgyalásokat generált, nem erős versenyt, amire pedig égető szükség lett volna. Karácsony visszalépése csalódást keltett híveiben és nagyrészt díszfigurákból álló mozgalmában is, volt azonban, aki ujjongott: legyőzték a hagyományos baloldalt, pontosabban a DK-t, még pontosabban Gyurcsányt, mivel Dobrev Klárának kevesen hitték el, hogy ő valójában nem a Feri. Korai volt az öröm.
És akkor megkezdődött a közös lista összeállításának három hónapos szakasza, s innen már mindenki ismeri a történetet. Arra talán kevesebben emlékeznek, hogy mindezek ellenére az előválasztás hónapokon át komoly választói bizalmat és népszerűséget teremtett, és arra ösztökélte a Fideszt, hogy hagyományainak megfelelően lefizessen mindenkit, akiktől támogatói szavazatot kinézett. A pelyvaként szétszórt pénznek legalább a felét az előválasztás okozta pánik képviselhette. Azóta itt a nemzeti egység: mindenki fizet, nyertes és vesztes is.
Arc és bátorság
Orbán Viktor kopottas jegyellenőr lenne a BKV-nál, ha Nagy Imre koporsójánál nem azt s úgy mondja (bár mondhatta volna szebben is), ha a kötelező mondatok után elismeri a Németh-kormány erőfeszítéseit, hogy az újratemetésre végül sor került, s hogy az utolsó kommunista kormány megkezdte a tárgyalásokat a szovjet hadsereg kivonulásáról, csak így tovább – s bár a rendszer rohadt volt, ifjúságunk virágait leszakította, de most mégis kezet nyújtunk. Vajon mi történt volna? Mindez MZP-re lefordítva: a szocialisták (ezt a szót ismerte a tőle balra állókra) nyavalyás korrupt figurák, de a szent cél érdekében elfogadom őket partnernek. Micsoda? Az ördög a korrupció és én az ördöggel kötök alkut? És hát a banális vég: a fausti pillanat gyorsan elillant.
Az előválasztási történet legtöbb szereplője elmulasztotta magát megcsinálni. Nekem a civilek bénasága fájt a legjobban. Pénztelen, gyakran ügyetlen, ám a maguk területén elég felkészült társaság, akik morognak, hogy állandóan méltánytalanság éri őket, ők mégis szolidárisak a nagyobb jó érdekében és inkább hallgatnak. Nagy hiba volt. A politikai versenyből való kiszorításukat, lesajnálásukat, az előválasztások során tapasztalt súlyos problémákat (jelöltek lecserélése, manipuláció) hangosan, érthetően ki kellett volna mondani. Nem tették, mert nem akartak rosszat tenni az össze nem fogó összefogásnak. Helyette egy nagyobb hibához asszisztáltak. Szabad persze ügyetlenül politizálni. Felismerhető arc nélkül azonban nem megy. Lehet valakinek három neve, de pártvezérként nem lehet doktor Szürke Egyfelől Másfelől. (Az évtizede rutinosan haldokló szocialisták például minden reformista jelentkezőt saját maguk szúrnak le: csak a felismerhetetleneket tartják meg vezetőnek. És még a legelszántabb reformisták is messze elmaradnak attól az átütő mondanivalótól, ami egy korszerű szociáldemokrata párt létrehozásához és fenntartásához kell.)
Az ellenzékben olyan kompromisszumok születtek, amelyek mögött nem víziók, csakis pártpozíciók voltak. Meg is lett az eredménye. A sokunknak reményt adó előválasztás így lett terepe a gyakran téves, terméketlen kompromisszumokkal tovább rontott ellenzéki politizálásnak. Sokra nem megyünk vele, mégis így fejezem be: nem az összefogás eszméje bukott meg, ám a széttartás valósága valódi drámát okozott.
