A címet azért teszem idézőjelbe, mert ez annak a tanulmánynak a címe, amely a Mártírok és embermentők című kötet (Szent István Társulat, 2021) tanulmányai közül elsőként késztetett írásra. A könyv előszavában – Őze Sándor munkája – olvassuk: „A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetéhez és Történettudományi Doktori Iskolájához tartozó Boldog Salkaházi Sára Program utolsó kötetét tartja kezében a tisztelt olvasó. A kutatócsoport feladata a Magyarországon élő zsidóság (…) kutatása és a zsidó-magyar együttélés hétköznapjainak, sikereinek és traumáinak a feltárása. Kiemelten vizsgált a Római Katolikus Egyház tevékenysége ebben a folyamatban.”
Székely János bevezető tanulmányában a zsidó-magyar együttélés már a fejezetcímben is zsidó-keresztény párbeszéddé alakul (lényegül?) át – igaz, rögtön hozzáteszi: a mai emberiség számára. Anélkül, hogy a két kifejezés közötti igen jelentős különbséget taglalná, rögtön 13 magyar zsidó kiválóság nevét említi, mint az egyetemes magyarság kincseit. A zsidó-keresztény párbeszédet, mint össztársadalmi szükséges tevékenységet jeleníti meg. Megállapítja, hogy az utolsó 80 év igen jelentős fejleményeket termelt ki ennek érdekében. A téma taglalásának első cikke a címben már említett írás Fejérdy Andrástól – erről bővebben lejjebb.
Ezt követi Soós Viktor Attila munkája Apor Vilmosról. A győri megyés püspökről évtizedeken keresztül alig hallott a széles publikum, pedig bátorsága, helytállása szerint nagyon is megérdemelte volna. Szóban és cselekedetben bátran fellépett a zsidóság érdekében. Az oltalma alatt álló nők orosz katonák elleni védelmében hősi magatartásáért életével fizetett. Még kevésbé ismert a magyar közönség előtt a lengyel Wojciech Topolinski mártíromsága a nácik által lerohant Pomerániában. Mártíromságáról Adamczyk Bogdan emlékezik meg ebben a kötetben.
Dobos Mariann a zsidó-keresztény párbeszéd mindennapjaiból idéz fel nagyon szép és tanulságos történeteket. Ezek már annak a 80 évnek az eseményei, amelyről Székely János bevezetőjében megemlékezett. A szerző mégis eljut a múltbéli nagy kérdésekig, ezek közül is kettőt tárgyal, mégpedig az eddigi közhiedelemmel – laikus és szakmai hiedelmekkel, az ún. kánonnal – szembemenő értelemben. Beszámol Witold Pilecki hősi magatartásáról, aki „hosszú ideig önként Auschwitz foglya lett, hogy elkészíthesse jelentését (…), amely majd Horthy, a deportálásokat is leállító döntésének egyik meghatározója lett.” Az említett kánon az Auschwitz-jelentést R. Vrba és A. Wetzler (más néven Rosenberg és Lanik) nevéhez köti. A másik kánon-ellenes állításában XII. Piuszról mint zsidó-mentőről emlékezik meg. Jóllehet, „tudom, hogy különösen 1960-tól kezdve sokan bírálták a pápát, mert nem emelte fel szavát nyíltan a zsidók érdekében”, írja a szerző. Tanulmánya első felében minden állítását gondosan és gazdagon adatolja – ezzel a két állítással kapcsolatban sajnos ezt nélkülöznünk kell, ha két, mégoly neves személyre hivatkozik is. Kétségeivel az olvasó mégis magára marad. Magam az évszámot – ugyancsak adatolás nélkül – inkább 1940-ben adnám meg.
Róbert Péter, bár írásának a Budapesti zsidó ellenállás címet adja, mégis visszamegy a Bar Kochba-felkelésig, nagy történelmi hátteret festve. A holokauszttal szembeni zsidó ellenállás leginkább a hamis iratok gyártásában és célba juttatásában, illetve a külföldre menekülés elősegítésében nyilvánult meg. A vad terror a fegyveres ellenállást gyakorlatilag ellehetetlenítette. Magam Sztehlo Gábor csodálatra méltó teljesítményét jártam körül történeti környezetét is felvázolva. Jad Vasem kitüntetése 2000 élet megmentését ismeri el. A gazdagon adatolt melléklet B. Kádár Zsuzsanna és Wintermantel Balázs munkája.
Tulok Péter a semleges országok diplomatáinak csodálatra és elismerésre méltó tevékenységét ismerteti. A széles publikum előtt leginkább Wallenberg és Carl Lutz neve ismert, éppen ezért örvendetes, hogy nyilvánosságot kap, hogy rajtuk kívül még nagyon sokan nagyon sokat tettek a budapesti zsidóság megmentése érdekében. (Sokuk nevét a budapesti rakpartok őrzik.) Kovács Tímea írásából pedig Salkaházi Sára életének és mártíromságának hiteles történetével ismerkedhetünk meg.
Ezek után hadd térjek rá Fejérdy András írására, melynek a címe: Serédi Jusztinián és az emberi jogok védelme (1938-1945). A témában tájékozatlan olvasó nyilván arra számít, hogy egy korábban ismeretlen emberjogi harcosról fog ismertetőt kapni. Egy kissé tájékozottabb olvasónak Dobos Mariann XII. Piuszról írott szavai idéződnek föl: „Tudom, hogy különösen 1960-tól kezdve sokan bírálták a pápát, mert nem emelte fel szavát nyíltan a zsidók érdekében”. Ez a mondat Serédire is megáll. Az egyház egész világra szóló feje a pápa, magyarországi vezetője pedig a hercegprímás, az esztergomi érsek, vagyis Serédi. (Hadd tegyem hozzá ezúttal is: magam a dátumot inkább 1940-ben adnám meg.)
Kevesen vannak, akiknek némi ismeretanyagon felül még élményük is fűződik a tárgyalt időszakhoz. Például ilyen: 1944 tavaszán, amíg lehetett, édesapámmal minden vasárnap elmentünk a misére, és én mindig azzal indultam el, hogy na, most fogja megmondani pap bácsi, hogy ezt a sok rosszat – féltünk, fenyegettek minket, elsötétítés, légóparancsnok, légi támadás – meg kell állítani, jónak kell lenni. Nem tudtam a m. kir. kormányról, a hercegprímásról is csak annyit, hogy magas rangú pap, akinek a többi engedelmeskedik, de a pap most se mondta, meg most se, meg most se. Én meg tele torokból énekeltem, hogy "nyújts fel éjjel védő kart" – mert éjjel jöttek a bombázók. Aztán már nem mehettünk.
De térjünk vissza Fejérdy szövegéhez, a második fejezet: Serédi és az ’un.’ „zsidótörvények”. Mindkét jelzet – az un., meg az idézőjel – az utána következő szó igazságát/valódiságát kérdőjelezi meg. Nem sok ez egy kicsit? Igazándiból nem is léteztek azok a törvények, vagy nem olyanok voltak, vagy… Szögezzük le: a zsidótörvényeket születésüktől fogva ezen a néven nevezte a köz- és a szaknyelv. Ha Fejérdy egész pontos és szakszerű, valamint előítélet-mentes címet akart volna adni, azt kellett volna írnia: Serédi és az 1938. évi XV. stb, stb. törvények – igaz, hogy akkor senki sem értette volna. Fejérdy ezekkel a jelzetekkel nagy zavarban összevissza bánik a továbbiakban is szövegtestben, egészen odáig, hogy Serédi embermentő tevékenységét is megkérdőjelezi. (Tegyük hozzá némi malíciával, hogy bár nyilvánvaló szándéka ellenére, de helyesen.)
Az írásból megtudjuk, hogy Serédi a püspöki konferenciával egyeztetve mindhárom zsidótörvénnyel kapcsolatban kifogásokkal élt. Azt is megtudjuk, hogy a harmadikat már meg se szavazta – hogy kettőt megszavazott, szerényen megbújik a szövegben. Felszólalásaiból érdemes idézni: „én itt nem a zsidókat vagy az izraelitákat védelmezem, hanem elsősorban olyan keresztények, kivált katolikus híveim érdekében emelek szót,…”
Kiket védelmez tehát, amikor a magyar népesség egy csoportját úgymond visszaszorítják? A keresztények egy részét védelmezi. Ez egy keresztény vezetőtől nagyon is helyénvaló, a kérdés csak az, hogy egy parlamenti tag – akár alsó- akár felsőházi – saját csoportjának, vagy az egész ország érdekeinek és jogrendjének védelmén hivatott-e dolgozni. A legfontosabbat azonban rögtön a mondat elején leszögezi: nem a zsidókat vagy izraelitákat védelmezi. Talán éppen az emberi jogokat? A zsidók visszaszorítását indokoltnak tartja hosszú, konkrétumok nélküli körmondatban sorolt bűneik miatt. Ezek közül a leginkább visszatetsző, hogy a zsidóság „mindent diszkreditál, ami a keresztény ember előtt szent, így az Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat…” Mondja ezt esetleg egy ortodox rabbinak, miközben ugyanazon Isten előtt borulnak le, és egyforma erővel védelmezik egyházukat – a parlamentben vagy azon kívül, ki-ki a magáét. Hosszas csatározás folyik a felsőházban arról, hogy a kereszténnyé válás időpontját hogyan állapítsák meg – Serédi ezt igyekszik minél inkább előre hozni, ezzel kétségen kívül növelné a kedvezményezettek számát.
Kitér a szerző „a vidéki zsidóság embertelen deportálása láttán – már meglehetősen későn – megfogalmazott püspökkari körlevél születési körülményeinek és a hercegprímás szerepének a szöveg elkészítésében” témára is. Megtudjuk, hogy több katolikus püspök többször és erőteljesen sürgette ennek megírását, s mellesleg azt is megtudjuk, hogy a nagy nehezen megszületett állásfoglalás nyílt színi felolvasására Serédi – utolsó pillanatban táviratban közölt – tilalma miatt nem került sor. ”Nem akart nehézséget okozni sem a m. kir. kormánynak, sem a nemzetnek.” Ezt a mondatot nem a fenti döntésével kapcsolatban mondta, hanem még 1939-ben, de hogy ez a gondolat általános vezérelve volt, úgy gondolom, a szerző sem vitatja. A körlevelet 1944. június 24-én kellett volna felolvasni – ekkor Serédi már ismerte az Auschwitz-jelentést, s tudta, hogy a vidéki zsidóságot teljes egészében deportálták – „némi nehézséget” okozva, de…
A parlamenti szavazásról: „Miután a kormány a püspökök által javasolt módosításokat nem hajtotta végre, nem tudható, hogyan voksoltak volna a törvényjavaslat felsőházi szavazásán, melyről végül az eucharisztikus kongresszus előkészületei miatt távolmaradtak”, írja a szerző. Mi lett volna, ha a hercegprímás is a törvény előkészületei helyett az eucharisztikus kongresszus előkészületeit választotta volna? Ezt már sose fogjuk megtudni, azt viszont tudjuk, hogy szükségesnek tartotta, hogy szavazatával megtámogassa az általa is szükségesnek tartott törvényt, miként az ezt követőt is – bement a Parlamentbe és igennel szavazott. Ez lett volna az emberi jogok védelme?
Serédi elpanaszolta, hogy Teleki Pál megzsarolta: ha a törvény elbukik, kormányváltás, új parlament, nehezebb idők következhetnek. Eljutottunk a „mi lett volna, ha...” helyzethez, amibe természetesen nem óhajtok elmélyedni, inkább elfogadom lehetőségként a „megzsarolt” pozíciót. Magyarázatként is hajlandó vagyok elfogadni, de, hogy erre büszke legyek – no, azt már nem.
Fejérdy András írása az emberi jogok fogalmának és gyakorlásának totális kiforgatása és a kötetben szereplő igen tiszteletre méltó emberek megcsúfolása. Ez igaz akkor is, ha elismerjük a hercegprímás kései és eredménytelen háttér-küzdelmeit a keresztény hitre tért zsidók érdekében. A sajátjaivá fogadottakat védte tehát, nem az emberi mivoltukban meggyalázott, majd abból kiforgatottak összességet. Apor Vilmos a szószékről hirdette: „Mindenki, aki az emberkínzást helyesli vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi.” És azt is mondta: „jól tudom, hogy egy ilyen lépésnek különféle kellemetlen következményei lehetnek, (…) esetleg lefogások és kínzások. Meggyőződésem szerint azonban ezt vállalnunk kell.”
Sztehlo Gábornak nem volt felsőházi széke, de még szószéke sem ekkor, mégis annak szellemében cselekedett, amit később leírt: „Mi pedig vétkeztünk a zsidó nép ellen. A felebarát ellen. Nem csak 1944-ben, hanem már sokkal korábban.” Másutt: „Mit mulasztottunk? Az egyén? A pap? Az egyház szolgája? Maga az egyház? A társadalom? Egy-egy osztály? A kisember, aki úgy véli »én úgy sem számítok«? Vagy a felelős vezető, aki azzal takarózik, hogy »úgysem tehettem mást«?" Ezek a kérdések ma is kínzóan aktuálisak.
Ezek a tiszteletet parancsoló megnyilvánulások különösen kiemelik, mennyire bántó az az igyekezet, mellyel Serédi Jusztinián hercegprímást és az általa képviselteket az emberi jogok védelmeként mutatja be a szerző. Sértő és megdöbbentő, hogy Fejérdy András ezt így látja – ez persze az ő dolga, de ha a Szent István Társulat ezt felvállalja és közlésre alkalmasnak és méltónak tartja, ez már nem magánügy. Sértő és megalázó a bemutatott igaz emberekkel egy sorba állítani azt a (fő)embert, a király után az elsőt, akinek legfőbb törekvése az volt, hogy ne okozzon nehézséget a kormánynak, még százezrek brutális elhurcolása után is.
Amilyen hasznos volt a keresztény-zsidó párbeszéd számára a kötet többi írása, annyira ártalmas, és a meghirdetett célokkal szembeszegülő, hogy a katolikus egyház (egyik szervezete) még ma is – hovatovább 80 évvel a gonoszság tobzódása után – nemhogy mentegeti a (nehezen) menthetőt, hanem piedesztálra is emeli gyengének bizonyult vezetőit, ezzel újabb tüskét szúrva az érzékeny tagokba.
Appendix: Lényegében ugyanezt az írást küldtem meg a kiadónak. Válasz sem tőlük, sem a szerzőtől nem érkezett (2021. december 1. és 2022. május 20. között). Ez körülbelül olyan párbeszéd, mint amilyen emberi jogvédelem Serédi tevékenysége.
