A gyilkos humorú derűs harcos, Brecht riválisa és a hetvenkedő katona – László Ferenc történész elsüllyedt kommunista sztárszerzőkről

Egykor ünnepelt, olykor gyűlölt, de mára nagyobbára elfeledett magyar írók arcképeit festi meg László Ferenc történész és kritikus a Honi bestiárium – 33 portré és pályakép a XX. századi magyar irodalomból című nemrég megjelent kötetében. A szerzőt Csunderlik Péter történész kérdezte a valaha nemzetközi sikereket arató, de a rendszerváltással a magyar irodalomtörténetből kiírt Gábor Andor, Háy Gyula és Illés Béla politikailag kompromittált munkásságáról.

Karinthy Frigyes Gábor Andornak dedikálta az Így írtok ti című 1912-es zseniális paródiakötetét. Gábor Andor innen süllyedt odáig, hogy a Ludas Matyi megfakult humorú szerkesztőjeként 1949-ben már Rákosi Mátyás köszöntötte őt 65. születésnapján, mint a kommunista párt „derűs harcosát”. Ma az operettrajongókon túl alig ismerhetik a Csárdáskirálynő fordítóját, pedig Mézga Géza kedvencét, a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád, / Nélküled még a mennyország is fád” halhatatlan sorokat is neki köszönhetjük. Jelentős szerző volt a tarkán rímelő Gábor Andor, vagy csak a virtuozitását svábhegyi villára váltó szöveggyártó nagyiparos?

Hát az, hogy nagyiparosa volt a szöveggyártásnak rímben és prózában egyaránt, egészen bizonyos. Egy 1916-os tréfás cikk statisztikája szerint napi átlagban „32 és háromnegyed órát” dolgozott, és épp ebben az 1916-17-es évadban premierje volt a Nemzetiben csakúgy, mint a Magyar Színházban – s közben még az operettszövegei és -fordításai is ott szerepeltek egy sor előadáson, mivel az első világháború idején nagy színházi konjunktúra volt Budapesten. A nyelvi virtuozitásához, leleményességéhez sem férhet kétség, hiszen ahogyan arra utóbb Nagy Endre, a magyar kabaré alapító atyja visszaemlékezett: Gábor Andor „az ismeretek beláthatatlan területéről szedte össze asszociációit és rímeiben, asszonáncaiban, alliterációiban káprázatos filológiai tudás remekelt”. Ami a jelentőség kérdését illeti, az Gábor és persze egy sereg más többé-kevésbé elfeledett, vagy legalábbis ritkán emlegetett XX. századi magyar író esetében sem egykönnyen megválaszolható. És nemcsak azért nem, mert nincs egyezményes álláspontunk az adott író, itt épp Gábor Andor értékelésének kérdésében, hanem azért sem, mivel maga a „jelentős” jelző értelmezése is feladja a leckét. Az biztos, hogy az ilyen elismerő fordulatokat hagyományosan könnyebben megszavazzuk az úgymond komoly íróknak. Jóllehet például Gábor Andor egy-egy operettstrófájával, kabarébeli kiszólásával vagy az azonos című vígjátékát jócskán átdolgozó Dollárpapa-film révén alighanem többet adott hozzá a közös – és eleven – magyar kultúrkincsünkhöz, mint megannyi utcanévvé és szoboralakká emelt pályatársa. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy Gábor korántsem mellesleg írt néhány korjellemző erejű, kulcsmozzanatokban gazdag és főként máig élvezettel olvasható regényt is a tízes években, mint a Hét pillangó vagy a Doktor Senki, akkor magam már semmiképp sem tagadnám meg tőle a jelentős író rangját.

A könnyed Gábor Andort telibe kapta és elsodorta az 1918-1919-es forradalmi hullám. Lukács György mellett talán ő áldozta fel a legtöbbet, amikor mindent a pirosra tett, és odadobta mesés sikerekkel kecsegtető kabarékarrierjét. A Tanácsköztársaság bukása után neki is menekülnie kellett, ennek bizonyára örültek azok a színházigazgatók, akik a Horthy-korban megspórolhatták a neki fizetendő jogdíjakat. A korábbi humoristából kíméletlen pamfletíró lett: teljes erővel szállt be a bécsi „pofonofonba”. A fehérterror alatti cikkeit végigröhögheti az olvasó, annyira szórakoztatóan sorozta – például a Halottak arcai című 1922-es kötetében – az ellenforradalmi elitet, de Gábor Andornak valójában mennyire ízlett az emigráció keserű fekete kenyere?

Ő maga úgy fogalmazott, hogy a „kabarébordélyokból kerültem át a világforradalom várótermébe”, s ebben a megfogalmazásban az (ön)gúny kitakarja a tényt, hogy Gábor valóban majdnem mindent feláldozott a maga tanácsköztársasági szerepvállalásával (zenés színházi és kabaréügyeket intézett). Beérkezett és nagykeresetű polgári szerzőből lett ugyanis a forradalom „habilitáció nélküli magántanárává” és földönfutó emigráns bolsevikké. Ennek az emigrációnak az első állomása az a Bécs volt, amely 1919-1920-ban a Monarchia, a Jókai-féle „szélesebb haza” másik fővárosából, illetve a Habsburg-hatalom szinonimájából gyorsan és meglepő módon a fél magyar politikai és intellektuális elit menedékévé vált. Nemigen tudatosítjuk a tényt, hogy ekkoriban nemcsak a bukott Tanácsköztársaság harcos hívei menekültek Bécsbe, de a korabeli magyar irodalom olyan nagyságai és kulcsszereplői is, mint Bródy Sándor, Ignotus vagy Hatvany Lajos. Gábor Andor itt, Bécsben dolgozta ki a maga kombattáns politikai újságírói szerepét, cikkeiben főleg a Horthy-Magyarország hivatalosságait, de éppígy az emigráció oktobrista képviselőit, kiválólag Jászi Oszkárt is vitriolos gúnnyal támadva. Ezek a cikkei részint gyilkos humorúak, részint viszont tüntetően egyoldalúak és vonalasak. Az útja aztán szinte tipikus módon Berlin, majd Moszkva felé vezetett, két színésznő-feleség után pedig a mozgalomban talált magának új társat, Olga Halpern műfordító és forradalmi irodalomszervező személyében. Hogy a nagy perek idején jól érezte-e magát Moszkvában, az erősen kérdéses, de az bizonyos, hogy 1945-ben úgy érkezett vissza Pestre, mint a kommunista párt egyik tántoríthatatlan képviselője. Igaz, ahhoz képest, hogy a színházi világból ő volt az itthon legismertebb bolsevik emigráns (Fedák Sári váltig azzal gúnyolódott, hogy Gábor Andor fehér lovon fog visszatérni), az új berendezkedésben csupán egy vicclap jutott neki. Persze, a Ludas Matyinak, amely a nevét és lapindító rímes programját („Kacaj kincsét most másképp osszuk el”) is Gábortól kapta, érdemi szerep jutott a koalíciós idők diszkreditálási manővereiben, majd a pártállam ideológiai tömegnevelésében.

Jól ismerjük a „Magyarországon világhíres” művészeinket, de Háy Gyula épp az ellenkező kategóriába tartozik. Itthon a rendőrségi nyilvántartásokban lehetett a legkomolyabb recepciója – 1929-es, kamaszos Tanácsköztársaság-regénye, a Színhely: Budapest, Idő: Tíz év előtt átütő sikere elmaradt –, amikor Julius Háyként meghódította a német színpadokat az Isten, császár, paraszt című 1932-es darabjával. Brechttel együtt emlegették, ki is váltva ezzel a német színházi zseni irigységét, aki csak kisbetűvel írta le magyar riválisa nevét. Minek köszönhető a Zsigmond királyról és Husz Jánosról szóló mű kirobbanó sikere a weimari Németország végnapjaiban?

A közönségsikert voltaképpen könnyű megmagyarázni: Háy egész egyszerűen tudott darabot írni. Birtokában volt annak a technikának, amely a színpadon megteremti egy szerep légkörét, a színészi formátum érvényesülésének kereteit, és biztosítja a párbeszédek, a jelenetek hatásosságát. Így ez a Luxemburgi Zsigmondról szóló történelmi dráma is felkínál legkevesebb két nagyon hálás szerepet és egy sor hatásos szcénát – alighanem mindmáig. Az már fogósabb kérdés, hogy mi volt a fontos és a botrányra okot adó ebben a darabban a Hitler hatalomra jutását megelőző hetekben-hónapokban. Merthogy az Isten, császár, paraszt ellen hevesen tiltakoztak a nácik és a katolikusok is, míg ellenben a baloldali véleményformálók következetesen kiálltak mellette. A háborgás alkalmasint a koronás fők birodalmi történelmét és benne egy zsinatot modern politikai machináció gyanánt bemutató irálynak szólt, míg a lelkesedés annak, hogy Háy verejtékszag és didaxis nélkül képes volt színpadra állítani a történelem működéséről és irányáról megfogalmazott marxista tételeket. Vagyis a jó és rossz szándékot hírből sem ismerő, még a véletlent is az uralmuk alá hajtó történelemformáló erők munkáját. Háy egyébként a harmincas évekre olyannyira bedolgozta magát a német baloldali kulturális nyilvánosságba és a német kommunista mozgalomba, hogy utóbb moszkvai emigránsként, a híres-hírhedt Lux szálló lakójaként a rosszakaró mumusa éppúgy német volt, mint a mentora. Az előbbit Walter Ulbrichtnak, az utóbbit Wilhelm Piecknek hívták: két név a néhai NDK hatalmi csúcsairól.

Háy Gyula legismertebb műve az 1936-os Tiszazug, amely – bár egy Marx-idézettel kezdődik mottóként – nem sematikus tandráma, hanem egy sötét hangulatú krimi köntösében mutat rá arra, hogy a magántulajdon emésztő vágya miként nyomorítja meg az embert, már ha nem teszi egyenesen állattá. A darabnak köszönhetően fél Európa megismerhette a tiszazugi méregkeverő asszonyok történetét. Mitől működött annyira ez a darab, mikor Háy nem is ismerte igazán a falusi mindennapokat?

A Tiszazug valóban a bírvágy drámája, németül nem véletlenül lett ez a címe: Haben. Háynak itt is sikerült végbevinnie az előbb említett bravúrt: tézist ad, de közben hatásos színpadi cselekményt és hálás szerepeket teremt, valamint nézőtéri feszültséget is kínál: gyilkossági nyomozással, méghozzá oidipuszi módra olyasforma nyomozással, amelyet végeredményben, ha nem is önmaga, de a saját szerelme ellen folytat a darabbéli csendőr. Ráadásul a parasztdrámának a huszadik század tekintélyes hányadában volt egyfajta izgalmas és exportképes egzotikuma is. Különösen annak beszámításával, hogy a tiszazugi méregkeverő asszonyok majd’ két évtizedes működése nem csupán megtörtént bűneset volt, hanem egyszerre nemzetközi sajtószenzáció és egy nagyon egészségtelen, képletesen és szó szerint is mérgező társadalmi helyzet érzékletes bizonysága. Brechtnek egyébként nagyon nem tetszett ez a Háy-darab (sem): „Miért nem marxista dráma a Tiszazug?” – tette fel a szónoki kérdést, Lion Feuchtwangernek ellentmondva, hogy aztán ellentmondást nem tűrően meg is válaszolja azt. Az már persze egészen más és nagy kérdés, hogy túl Háy fordulatos életén (melyből ma a legtöbben alighanem csak az 1956-os rádiós felhívására-segélykiáltására emlékeznek), ezek a darabok még mennyire bizonyulhatnak életképesnek a színpadokon. A Kossuth-híd felépítéséről szóló és a cselekményben egy Gerő-, majd egy Rákosi-telefonhívásnak is kulcsszerepet juttató dráma, Az élet hídja nyilván nem érdemel új esélyt. De az Isten, császár, paraszt, az 1990 táján még egy nagy Törőcsik Mari-alakításra lehetőséget kínáló Tiszazug vagy akár a Kádárék börtönében megírt Mohács sorsa talán még nem pecsételődött meg.

Háy Gyulát és Gábor Andort is megroppantotta alkotóilag, hogy a Rákosi-rendszerben pozícióba kerültek. A harmadik, 1945-ben szintén diadalmasan visszatérő emigráns sztár, Illés Béla viszont nem veszíthetett sokat irodalmilag, hiszen legfőbb műve az élete volt. Legismertebb regénye, az 1929-es Ég a Tisza – egy igazi Komintern-bombasiker – ugyan csak 1956 után jelenhetett meg itthon, mert Rákosi személyi kultusza nem tűrte el a Kun Béla-apoteózist, cserébe Illés még nagyobbat füllentett, és kitalálta Guszev kapitány történetét. Érdemes leporolnunk Illés Béla műveit, vagy csak regényes életútja miatt érdemelhet figyelmet a Vörös Hadsereg őrnagya?

Ha hihetünk Illés Bélának – ami persze egy meglehetősen nagy „ha” –, akkor tőle szovjetunióbeli irodalompolitikai pályafutása végpontján maga a Gazda, Sztálin kérdezte meg: „Maga író? Hát akkor miért nem ír?” Szóval igen, Illés már az életében is inkább számított fáradhatatlanul nyüzsgő irodalmi kádernek, majd zajosan eleven anekdotaalaknak, mint igazán komolyan vett írónak, mondjuk afféle szocialista Mikszáth Kálmánnak. De azért a húszas években mégiscsak írt néhány értékesnek elismerhető novellát, aztán 1941-re megjelentette a Kárpáti rapszódiát is. Ez a regény sok is, hosszú is, olykor még az okádásig hazug is – és mégis akadnak benne olyan epizódok, amelyek elmondanak valamit nemcsak az író, illetve regénybeli alteregója kárpátaljai gyermekkorának többnemzetiségű világáról, de legsikerültebb pillanataiban még az életről is. Ám hogyha ez netán menthetetlenül fellengzősnek tetszene, hát legalább ismerjük el svihákságában imponálónak a Guszev-legenda kiötlését és útjára bocsájtását. Elvégre a semmiből történeti alakká és utcanévadóvá hazudni egy sosem létezett cári tisztet, aki a szabadságharc idején a magyarok mellé állt volna át – igazán forintos ötlet. Vagy éppen regisztráljuk a gesztust, hogy a – mondjuk így – nem különösebben bátor Illés Béla 1956 karácsonyán a lefogott kollégái védelmében levelet írt Münnich Ferencnek: „Néhány írót és újságírót a magyar hatóságok őrizetbe vettek. Nem ismerem (nem ismerhetem) az ügyüket, de ismerem az embereket. Ezek nem ellenségek! Legfeljebb megtévesztett emberek.” Ettől persze fikarcnyit sem vált jobb íróvá, de hogy az utókor számára kínálhat érdekességet, sőt akár még tanulságot is a harsány, vonalas, nagylelkű, gyáva, kartársi elismerésre vágyó és mitomán Illés Béla életútja, arról meg vagyok győződve.

(Az interjú a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült)