Mielőtt rátérnék a Kalligramsör mibenlétének kifejtésére (mely fogalmat az önök szórakoztatására és tájékoztatására alkottam meg), muszáj kissé visszarévednem a múlt heti tárcámra, amely az „Unikumsör a boglári bölénnyel” címet kapta, és Tódor János hírlapíró-kollégáról szólt. Aki nem olvasta, gyorsan fusson neki, a Népszava internetes felületén megtalálja, különben az alábbi poént nem fogja érteni.
Arról van szó, hogy a tárca megjelenése után kaptam egy e-mailt N. Kósa Judit kolléganőtől, akit a Népszabadságból és a Népszavából ismerhetnek. Levelének tárgya ez volt: „Három a magyar”. A szövege pedig így szólt: – Az „elkíséri” és a „szétcsapatja” előhívta belőlem a harmadik szakkifejezést, amelyet így fájón hiányoltam a Petri-történetből. Vodkázik, vodkázik, persze, de nálunk, a Franzstadtban ezt úgy mondták: „vodkában dolgozik”.
Nagyot nevettem, s gondoltam, megosztom önökkel, nevessenek önök is. Laktam ugyan a Ferencvárosban, méghozzá a legendás Mester utcában, de mindössze csak egy évig, úgyhogy a vodkaivásra megalkotott franzstadti terminus technicust sajnos nem ismertem – mindenesetre most már nemcsak én, hanem önök is ismerik. Ráadásul ezek után nem azt fogom mondani, hogy én sörös vagyok, hanem azt, hogy „sörben dolgozom” – sokkal jobban hangzik, ráadásul rá lehet fogni, hogy erzsébetvárosi szakkifejezésről van szó, merthogy a Ferencvárosból ide, a hetedik kerületbe költöztem.
De ideje rátérni mai témánkra, a Kalligramsörre, amelyről önök természetesen nem hallottak, nem is hallhattak, mert – mint említettem – én találtam ki. Méghozzá a múlt héten, Budaörsön, ahol Kerékgyártó István íróbarátomnál voltam úgymond „irodalmi munkaebéden”, ami attól volt „irodalmi munkaebéd”, hogy a házigazdán és rajtam kívül még ketten voltak jelen: Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője, valamint Zoltán Gábor író, az Orgia és a Szomszéd című művek szerzője, akinek nemrég jött ki a Levegőt venni című novelláskötete, ajánlom figyelmükbe.
Három a magyar, írtam a címben, s bizony, mind a hárman a Kalligram szerzői vagyunk, Sándor a kiadónk, pontosabban szólva nekem olykor a pszichológusom is, egy igazi szerkesztő ugyanis nemcsak a kéziratokhoz ért, hanem a szerzők lelkének ápolásához is, sőt, egy kiadói szerkesztőnek, pláne egy kiadóvezetőnek ez legalább olyan fontos munkaköri kötelessége, mint a kéziratok gondozása.
Kerékgyártó István az említett hármast már korábban is meghívta ebédre, ha nem tudják róla, most elárulom, hogy elképesztően jól és igényesen főz. (Nem azért mondom, de nem is egyszer ebédezett és vacsorált nála Esterházy Péter is, aki igazi ínyenc volt, s ha ő Kerékgyártóhoz visszajárt enni, az azért önmagában is elismerés.) A házigazda megválogatja az alapanyagokat, hosszan töri a fejét a legmegfelelőbb menüsor összeállításán, nála ugyanis az ebéd természetesen többfogásos, s minden fogás príma szokott lenni. Most is az volt: szarvaspörköltet készített házi tarhonyával, azt kell mondjam, isteni volt, sőt, Kerékgyártó úrnak még arra is volt gondja, hogy legyen otthon friss bagett, tudvalevő ugyanis, hogy olyan szaftos ételeket, mint a szarvaspörkölt, igazi élmény friss bagettel tunkolni.
De hogy jön ide a sör?
Hát úgy, hogy a gasztronómiai igényesség legmagasabb bérceit ostromló Kerékgyártó a szarvaspörkölthöz természetesen bort ajánlott mindannyiunknak, a szarvaspörkölt bort kíván, s csak apró kortyokban, minden harmadik-negyedik falat után, merthogy az ételek és a borok íze közismerten kölcsönhatásba kerül egymással, s együtt nemcsak följavítják az ízeket (azaz jobban ízlik az étel a bortól, és jobban ízlik a bor az ételtől), hanem a szájban való együttmunkálkodásuk során egyúttal új ízminőséget is létrehoznak.
Nos, Kerékgyártó a gyönyörűen megterített, díszes asztalnál föl is vezette szépen, hogy miféle különleges borokkal szolgálhat a mai ebédhez, majd elsőként ránézett Mészáros Sándorra, megkérdezte tőle, hogy mit iszik, mire Sanyi rezzenéstelen arccal azt válaszolta:
– Sört!
A levegőbe öklöztem örömömben. Azonnal tudtam, hogy ebből az egyetlen szócskából („Sört!”) sörtárca íródik majd, igen, hát így születnek a tárcák, néha csak egyetlen szóból és egy rezzenéstelen pillantásból.
Mivel e tárca elején új kifejezést sajátítottunk el, bátran mondhatom immár, hogy Mészáros Sándor „sörben dolgozott”. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy Zoltán Gábor ellenben „borban dolgozott”, Kerékgyártóval koccintgatott, velem sajnos nem, én ugyanis megint nem ihattam alkoholt, pedig sört kívántam, méghozzá Pilsner Urquellt, hiszen Sanyi is azt ivott.
Azért nem sörözhettem vele, mert a „munkaebéd” után a pszichiátriára kellett mennem a szokásos kontrollra, s gondolom, ott kissé csodálkoztak volna, ha fényes nappal kapatosan jelenek meg a rendelőben. De arra még jobban felkapták volna a fejüket, ha elárultam volna nekik, hogy délben nem mással rúgtam be, mint a pszichológusommal. Miféle pszichológus az ilyen, néztek volna rám, mire azt mondta volna:
– Hogyhogy miféle, lélekgyógyászatban igazi profi! Hiszen: szerkesztő.
