„… mindent olvasnak, mindent lehallgatnak”

Tóth Krisztina disztópiája végképp bebizonyította, hogy a szerző a már komoly életművel rendelkező középnemzedék egyik legjelentősebb képviselője.

A regénybeli hatalom magát Egységes Össznemzeti Kormányzóságnak (EÖK), a rezsim egészét pedig Egységnek titulálja. Polgárháború utáni helyzetben vagyunk, a harcoknak, majd a megtorlásoknak számtalan áldozata lett. A határokat lezárták, külföldre még a kiváltságosok is ritkán mehetnek. A szegények, egyáltalán a hátrányos helyzetűek szegregátumoknak nevezett nyomornegyedekben élnek, s az elkerített, fegyveresekkel őrzött jobb kerületek közelébe se mehetnek. Az általános megfélemlítettség légkörében bárki feljelentheti lakótársait, kollégáit, a kamerák az emberek minden lépését rögzítik. A jobb választékot kínáló üzletekben csak különleges igazolvánnyal lehet vásárolni, melyet a rendszer kegyeltjei kaphatnak. A közüzemi szolgáltatások akadoznak, megszokottá vált, hogy nincs áram, meleg víz. – Mindez a rémség a narrátor vagy valamelyik szereplő utalásszerű megjegyzéseiből tudható, az összkép itt-ott felbukkanó mozaikokból tárul elénk.

Tóth Krisztina disztópiája nagy hagyományokkal rendelkező műfajt képvisel: Aldous Huxley (Szép új világ), George Orwell (1984) vagy Ray Bradbury (Fahrenheit 451) egyaránt egy olyan elrettentő jövőt körvonalaznak, melynek esélye – szélsőségként ugyan – ott rejlik jelenünk immanens lehetőségei, teljesen tehát ki nem zárható alternatívái között. A majom szemében megelevenedő világ épp azért oly borzongatóan félelmetes, mivel az olvasó – a szerzői fantázia és arányérzék, a valóság- és emberismeret hibátlan összhangja következtében – mindvégig tudja: egy ilyen holnap nem is annyira elképzelhetetlen.

A műbeli negatív utópia felkavaró sajátossága, hogy az embertelenség mindjobban kiteljesedő rendjével szemben itt nincs semmiféle ellenállás. Az emberek nem lázadnak, nem tiltakoznak. A cselekmény éppenséggel a kollaboráció, illetve az alkalmazkodás súlyosabb-enyhébb fokozatait tárja elénk.

Dr. Kreutzer, a befutott pszichiáter – a kormányzó gyerekkori barátja – a rezsim gátlástalan kiszolgálója, aki ennek fejében mindenféle kedvezményben részesül. A doktor úr, mint fokozatosan kiderül, alapvetően torz figura, kórosan szexmániás, többnyire választottjainak kiszolgáltatottsága hozza izgalomba, partnereit a páciensei köréből szemeli ki. Innen közelítve a hatalomhoz fűződő viszonya perverzitásának másik terepeként is értelmezhető.

Felesége, noha egyre fásultabb, férje szeszélyei mellett a rezsim igényeit is teljesíti: a közigazgatás alkalmazottainak arról tart továbbképzést, hogy a nincstelen kérvényezőket miként szerelhetik le a leghatásosabban. A doktor új páciense és szeretője – Gizi vagy Giselle – pedig egyetemi docens, hogy konkrétan mit tanít, nem is érdekes (történelmet egyébként), hiszen mindent áthat a kötelező propaganda: „a diákoknak is hazudunk”. A doktor pedig gonoszkodva jegyzi meg róla: „épp elég kompromisszumot kötött már”.

„Pont úgy él, ahogy mások is szoktak. Ahogy mindenki. Boldogtalanul” – gondolja Dr. Kreutzer a pácienséről/szeretőjéről. (ÉS-beli kritikájában Károlyi Csaba is kiemelte e kulcsmondatokat.) A regényben csak eltorzult, kiüresedett, megunt párkapcsolatok vannak – az egyetlen megható kivételt a körülmények ítélik halálra. Természetesen az egyetemleges boldogtalanság és a kiteljesedett önkényuralom között nincs direkt összefüggés, ilyen csak a sematikus művekben lenne, A majom szeme azonban igencsak artisztikus, szofisztikált világképű alkotás. Ugyanakkor a regény atmoszférája, a szereplők és a tágabb környezet viszonyrendszere rejtetten, jelzésszerűen mégiscsak utal arra: az erőszakra, a gyanakvásra, a hazugságra és a szolidaritáshiányra épülő kurzus megfertőzi – mintegy dehumanizálja – az intim viszonyokat is.

Egy ilyen szörnyrezsim szolgálata – a közben felhalmozott bizalmas tudás miatt – eleve veszélyes vállalkozás. Nincs, nem lehet biztonságban az, aki valamennyire is belelát a rendszer működésének titkaiba. Dr. Kreutzer sem eléggé züllött, illetve dörzsölt ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen, naivitása a (megérdemelt) vesztét okozza. – A mű címe, mint megtudjuk, egy olyan kísérleti majom fotóját idézi, amelynek a levágott fejét egy másik állat testére ültették át. Az így létrehozott pária állítólag rövid ideig nézni, pislogni is tudott. A doktor, amikor megtudta, halálra van ítélve, s egy tükörben még megpillantotta önmagát, a tekintetében e majom szeme idéződött fel: megélte tehát a teljes elveszettséget, a menthetetlen kiszolgáltatottságot.

A regény bővelkedik emlékezetes, rendkívüli érzékenységgel megjelenített részletekben. A kifejezetten lírai fejezetcímek is jelzik: a költői látásmód lelki-érzelmi árnyalatokban igen gazdaggá – egyszersmind lebilincselővé – teszi az epikus művet. Tóth Krisztina kivételes sokoldalúsága ezúttal is komoly értékek forrása. A több szálú, sejtelmesnek tűnő cselekmény lendületesen, magabiztosan halad a végkifejlet felé, a mű szerkezetében előbb-utóbb a legapróbb eseménybeli elem is a helyére kerül. A rejtélyek mind megoldódnak, a magánemberi vétkek-bűnök rendre lelepleződnek. Mégsem dőlhetünk nyugodtan hátra: a gonoszság kurzusa ugyanis makacsul tovább őrzi pozícióit.

Tóth Krisztina: A majom szeme. Magvető, 2022.