Tényleg ne maradjon senki hátra

Egy sikeres klímaátmenethez az Európai Bizottság által javasoltaknál erőteljesebb szociális dimenzióra van szükség.

A 2019-es Európai Zöld Megállapodás célként írja elő, hogy „senki ne maradjon hátra”. De mi a helyzet a konkrét politikákkal? Az Igazságos átmenet mechanizmusa és a javasolt Szociális klímaalap az Európai Unió két kiemelt intézkedése azon hatások csökkentésére, amelyeket a nulla szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra való átállás ró a leginkább érintett régiókra, valamint a legsérülékenyebb egyénekre és vállalkozásokra. Az Unió „Irány az 55 %!” intézkedéscsomagja 2030-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásának 55 százalékos nettó csökkentését írja elő az 1990-es szintekhez képest. E csomag legújabb részeként az Európai Bizottság 2021 decemberében tanácsi javaslatot tett közzé a klímasemlegességre való méltányos átállásról.

A javaslat irányt mutat a tagállamoknak a „nettó nulla” felé vezető út társadalmi és foglalkoztatási hatásainak kezeléséhez. A tervezett nem kötelező erejű eszköz fontos elismerése ezeknek a kérdéseknek, azonban nem elég részletes, és nem fordít kellő figyelmet néhány kulcsfontosságú témára. Ez az eszköz önmagában nem elégséges a klímaváltozással kapcsolatos uniós jogalkotás szociális dimenziójának megerősítéséhez. Legfeljebb egy első lépés lehet az igazságos átmenet sürgetően szükséges, átfogó politikai keretrendszerében, az Európai Zöld Megállapodás szerves részeként, maximális klíma-ambíció mellett.

A klímapolitikák már ma is komoly hatással vannak a munka világára. A nulla szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra való átállás több millió új munkahelyet teremt, de sok munkahely fog megszűnni is (a fosszilisenergia-iparban). A gazdaság alapvető változáson fog átmenni, és nem feltétlenül ugyanott jönnek majd létre új munkahelyek, mint ahol megszűnnek. Ez a példátlan szerkezetátalakítási hullám egyenlőtlen hatásokkal fog járni sok tekintetben, egyebek között a készségek, a nem, az életkor, a gazdasági tevékenység és a régió tekintetében. Az ágazatok közti különbségek különösen jelentősek lehetnek.

Az energia- és autóipari ágazatot érintik majd leginkább az európai és nemzeti szintű klímaügyi és környezeti rendelkezések. A szénalapú energiatermelés esetében a regionális hatások súlyosak lesznek, a legnagyobb kihívást azonban a teljes európai foglalkoztatás több mint 5 százalékát kitevő autóipar átalakítása jelenti.

Az új kompetenciák, készségek és a munkaszervezés új formáinak fejlesztése kritikus fontosságú lesz az innováció felpörgetéséhez és az olyan szektorok bővítéséhez, mint a megújuló energia, az építőipar és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású infrastruktúra. Növekedni fog a kereslet a digitális kompetenciák, valamint a természettudományos és technológiai ismeretek és készségek iránt, a képzési programokat és a tanterveket pedig a jövőbeli munkaerőpiac szükségleteihez kell igazítani, amihez a közszféra és a vállalkozások együttműködése is elengedhetetlen. Az át- és továbbképzéseket a munkaerő szélesebb köre számára kell elérhetővé tenni, és rugalmassá is kell tenni (a képzések idejét tekintve, illetve online hozzáférés révén). A cél az, hogy senki se maradjon ki, és hogy sikerüljön új tehetségeket vonzani a zöld munkahelyekre.

Hatásos klímapolitikát csak olyan átfogó, ám kiegyensúlyozott politikai keretrendszerre lehet építeni, amelynek egyaránt részei a szabályozások, a szabványok, az adók és a piaci mechanizmusok. Az utóbbiak – mint például az EU kibocsátáskereskedelmi rendszere (ETS) – fontos árazási jeleket küldenek a piaci szereplőknek, azonban hatásaik igencsak regresszíven oszlanak el, mivel aránytalanul érintik az alacsony jövedelmű háztartásokat, amelyeknek egyébként is szűkösebbek a lehetőségeik az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákra való áttérésre. Az energia- és közlekedési szegénység már ma is komoly kihívás, különösen bizonyos tagállamokban és régiókban.

Bizonyos csoportokat különösen érinteni fog a folyamat. Széles körű bizonyítékok támasztják alá, hogy a nőket világszerte aránytalanul sújtja és kiszolgáltatottá teszi majd a klímaváltozás, egyebek között kevésbé fognak hozzáférni az oktatáshoz, az információkhoz és a döntéshozatali lehetőségekhez. További kritikus csoportokat jelentenek a migránsok, mivel a külföldön született munkavállalók zöme viszonylag alacsonyan fizetett, nagy szennyezésű szektorokban dolgozik, és a továbbképzési lehetőségekhez alig vagy egyáltalán nem férnek hozzá.

Egy igazságos átmenethez elengedhetetlen, hogy a klímacsomag részeként – ne pedig kiegészítő korrekciós intézkedésekkel – kezelje a „nettó nulla” kibocsátásra való átállás foglalkoztatási következményeit, illetve disztribúciós hatásait. Az Európai Zöld Megállapodás elismeri ennek szükségességét, azonban a gyakorlatban a szociális és foglalkoztatási politikai kezdeményezések továbbra is fragmentáltak és kiegészítő jellegűek. Ez a hiányosság az „Irány az 55 %!” csomag tavaly júliusi bejelentése nyomán nyilvánvalóvá vált.

Európa Méltányos Átállást Támogató Alapjának (Just Transition Fund, JTF) korlátos erőforrásai ma elsősorban a széntermelő régióknak nyújtanak segítséget a szén kivezetése okozta társadalmi és foglalkoztatási hatások kezeléséhez. Ez nagyon fontos, de az így megcélzottak köre csak töredéke a dekarbonizáció által érintetteknek. Az olyan erőteljesen érintett ágazatoknak, mint amilyen az autóipar, illetve a nagy energiaigényű iparágaknak nincsenek sem külön eszközei, sem pénzügyi alapjai.

A korábban bejelentett Szociális Klímaalapnak (Social Climate Fund, SCF) nagyon konkrét célja van: az épületekre és a közlekedésre vonatkozó új kibocsátáskereskedelmi rendszer degresszív disztribúciós hatásainak enyhítése. Hét évre eloszló 72,2 milliárd eurós kerete nem lesz elegendő az előttünk álló kihívások legyőzéséhez.

A felvetett javaslat útmutatást nyújt, amellyel a tagállamok kezelni tudják a fent vázolt foglalkoztatási és szociális hatásokat a meglévő eszközök alapján. Az eszköztár felhasználásának nyomon követése az európai szemeszter keretében történik. Az államokat arra ösztönzik, hogy aktívan támogassák a minőségi foglalkoztatást, és biztosítsák a hozzáférést a minőségi és inkluzív oktatáshoz, képzéshez és az egész életen át tartó tanuláshoz. Az adó- és jóléti rendszereknek igazságosnak kell lenniük, és a leginkább érintettek számára garantálni kell a hozzáférést a megfizethető alapvető szolgáltatásokhoz és lakhatáshoz. A javaslat kiemeli a kiszolgáltatott csoportok helyzetét és a szociális partnerek bevonásának szükségességét.

Ez elméletben jól hangzik, de hogyan fogják mindezt megvalósítani a nagyon különböző kapacitású és elkötelezettségű tagállamok? Az eszköz jogilag nem kötelező érvényű, és bevezetése a szemeszter keretrendszerén keresztül gyakorolt politikai nyomástól függ. A javaslatok homályosan vannak megfogalmazva, nem teremtenek új forrásokat és széles mérlegelési jogkört hagynak a tagállamoknak, amelyek dönthetnek úgy, hogy csak minimális mértékben felelnek meg a követelményeknek.

Más lényeges hiányosságok is vannak. A dokumentum a fenntartható mobilitás megfizethetőségére és hozzáférhetőségére hivatkozik, nem pedig az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákra általában. Csupán említés szintjén szerepel – vagyis nem kap hangsúlyt és nincs részletezve – a nyilvánosság érdemi bevonása a klímapolitikákba. A dokumentum nem beszél a dekarbonizáció szociális hatásairól az EU-n túl, mindenekelőtt a globális délen – egyebek között nem tér ki az alapvető jogok sérülésének veszélyére a dekarbonizációhoz szükséges erőforrások és technológia globális ellátási láncaiban.

Az európai zöld megállapodás szociális dimenziója tehát lényegesen kevésbé van kidolgozva, mint az „Irány az 55 %!” felülről szabályozó kezdeményezései. Erre csak részleges magyarázat a behatárolt uniós hatáskör a foglalkoztatás területén. Az Európai Uniónak az igazságos átmenet robusztus és átfogó politikai keretrendszerének kialakítására kell törekednie, hogy irányt tudjon mutatni a tagállamoknak a változás kezeléséhez. Ennek egyebek mellett tartalmaznia kell a következőket:

• a munkavállalók támogatása az új minőségi munkahelyekre való átállás során, a nemzeti és regionális sajátosságokhoz igazodó, konkrét ágazatokra (autóipar, energiaigényes iparágak stb.) irányuló intézkedésekkel;

• célzott intézkedések az energia- és közlekedési szegénység kezelésére, az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák megfizethetőségének és hozzáférhetőségének elősegítése – például az épületek utólagos átalakítása, a megújuló energiához való hozzáférés biztosítása, a járműpark cseréje és a tömegközlekedés fejlesztése;

• átfogó fejlesztési kezdeményezések a karbonintenzív régiók támogatására a fenntartható gazdaság felé vezető úton, valamint

• a társadalmi párbeszéd és az érdekelt felek bevonásának előmozdítása és erősítése minden szinten.

Ma a munkaerő nagy része fél a változástól. Az egyre bizonytalanabbá váló munkaerőpiaci környezetben jogos az aggodalmuk. Mindaddig, amíg a „változás” félelmet kelt, nem lehet sikeres az előttünk álló átalakulás – amelyhez mérhető az ipari forradalom óta nem volt.

Galgóczi Béla, Mehtap Akgüc, Kalina Arabadjieva - az Európai Szakszervezeti Intézet (ETUI) kutatói

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.