Végre sikerült elterelnem a figyelmemet a bűzről, ami a pottyantósban terjeng. Lihegve ülök a deszkán, újra megkergetett a kakas. A budi belülről régi újságlapokkal van kitapétázva. Az egyiken színes hirdetés, rajta fából készült csipesz fotója. Alatta, a bekeretezett szövegben azt olvasom, elsősorban ruhák teregetéséhez ajánlják, az egyre népszerűbb műanyag ruhacsipeszek természetes, tartós alapanyagból készült alternatívájaként. Nyírfából készül. Kilesek a deszkák közötti résen, a kakas a kendermagos tyúkot tojózza. Kapkodva végzek a papírmunkával, óvatosan kinyitom az ajtót, visszafutok a házba. Megjött dédanyám a kisboltból, hozott kenyeret a szalonnás rántottához. Nemsokára mosni kezd, főznie nem kell, előző napról maradt nyúlpörkölt. A teregetést most először bízza rám, fáj a háta, megkér, segítsek.
Állok az udvaron a fa ruháscsipesszel, a fecske fürdőgatyámban. Babakékre mázolt hokedli hűsöl a verandán – lábán vastagon megfolyt a festék, akár az izzadságcseppek. A tetején („régen főhajtható vót, de a sok pacsmagolástúl leragadt”) kopott bőrtokban Sokol zsebrádió. A nyár egyik legnagyobb slágere, a Kati és a Kerek Perec Jókedvű nap című dala szól recsegve. Lábam mellett zománcozott lavórban frissen mosott ágynemű illatozik. Beveszem a számba a csipeszt, mindkét kezemre szükség lesz, hogy kiteregessem a vizes lepedőt a két diófa közé feszített drótkötélre. Nyelvem hegyén érzem az ízét a nyírfának, amiről délelőtt a kis növényhatározóban azt olvastam, bár a faipar kedvelt alapanyaga, erdészeti szempontból mégis gyomfának tekintik. Haszontalan gaznak. Én is úgy érzem itt vidéken dédiéknél, hogy a szüleim egyszerűen kigyomláltak engem a fővárosi életünkből ebbe a kis határ menti falucskába.
Már beletörődtem. Apámék folyton dolgoznak. Magamra maradtam, nem tartozom sehová. Kitaszított vagyok, esetlen kívülálló. Harminc évvel ezelőtt anyámat is ide száműzte a nagyanyám. Azzal a különbséggel, hogy nemcsak a nyári szünetre, hanem egész életére megszabadult tőle. A dédiék nevelték fel. Sokat gondolkodom, még sincs arra válaszom, minek kell történnie ahhoz, hogy egy anya megváljon a gyermekétől. Ebből persze csak annyi látszik, hogy ülök a régi diófánkból készült padon („dédapád órákig fundálgatta, oszt nagy morcogva összeeszkábálta”), és a körmömmel vájok új járatokat a fa erezetében. Ha szálka megy az ujjamba, hagyom, hogy fájjon, ha vérezni kezd, elégedetten veszem a számba. Szeretem a kibuggyanó vér ízét.
Egyébként itt nem történik semmi, leszámítva a hétvégenként csilingelve érkező autót, ami csokoládé- és vaníliafagyit árul, vagy a görögdinnyékkel megpakolt ütött-kopott kombi Zsigulit, aminek égbe meredő hátsó ajtaja alatt a léket kóstolgatom, csalhatatlan szakértelemmel. Nincsenek flancos programok. Dédipapával etetjük a tyúkokat, meg kiganajazzuk a disznók alól a trágyát. Ünnepnapokon, lassan ereszkedő lisztfelhőben nyújtjuk dédanyámmal a rétestésztát a nyári konyhában.
Az idő tájt még fogalmam sem volt arról, hogy azok a hónapok nem múlnak el nyomtalanul. Ma már tudom, hogy soha nem voltam olyan szabad, mint akkor. Bármerre indultam mezítláb a faluban, mindig nyílt, tiszta utakra találtam, akadályoktól mentesen tárult elém a világ. Valójában pedig anyám deportált az otthoni gondok elől. Így kevesebb sopánkodás és kétség jutott nekem. Minden évben, iskolakezdés előtt pár nappal mentem vissza Budapestre. Nyomasztó, élettelen és szürke volt minden – azt hittem, a város váltja ki belőlem a komor érzéseket. Tizennégy évesen voltam utoljára dédiéknél. A következő nyáron mindketten meghaltak. Dédanyám először, hét nap múlva dédipapa. Együtt temettük el őket. Akkor már alig ismertem a házukra. Az előkertből eltűntek az illatos estikék, amelyeket dédanyámmal lefekvés előtt locsolgattunk a mohával bélelt favödörből. Az üres disznóólból nem hallatszott a malacok türelmetlen trappolása, a bereteszelt karámnak támasztott lapát nyelén dédipapa kéznyoma feketéllett. Anyám a szomszédokkal beszélgetett a kerítésen át – rövid, halk mondatai közül élesen sípoltak ki s hangjai. Apám, barna autóstáskával a hóna alatt, a nyári konyha beragadt ajtaját ráncigálta esetlenül – minden sikertelen próbálkozás után csendesen diskuráló anyámra nézett dühösen. Hátramentem a baromfiudvarba, zsebre tett kézzel rugdostam egy sáros itatótálkát. A temetésen meglepően sokan voltak. A legtöbben furcsán megváltoztak komor, ünnepi öltözetükben. Rendezett frizurák, fancsali ábrázatok, tiszta tenyerek. Gondozott sírok mellett sétáltunk vissza az autóhoz, a temető kijáratánál elbúcsúztunk a paptól. A háromórás visszaúton szótlanul bámultunk ki az ablakon. Soha többé nem mentem vissza, apámék is csak egyszer, amikor elrendezték a rokonokkal a szerény hagyatékot.
Elnémul a Sokol zsebrádió („megmihálylott az elem, ki kő’ cserélni”). Lehajolok a lepedőért, egy bögöly mar a térdhajlatomba. Felüvöltök a fájdalomtól, a nyitott számból kiesik a ruhacsipesz. Utánanyúlok, majd pánikszerűen kutakodni kezdek a vizes ruhaneműk között. Belezuhanok a lavórba, ami pillanatok alatt hatalmas, mocsaras folyammá alakul. Elkeseredetten küzdök az életben maradásért, húz lefelé a mélység, miközben heves karcsapásokkal próbálok a felszínen maradni. Hirtelen valami az ujjamba harap, aztán elnyeli a karomat. A szívem majd kirobban a helyéből, a fülem hangosan zúg. Miközben a ruhacsipeszre vadásztam, észrevétlenül egy krokodil zsákmányává váltam. Halálfélelmemben elveszítem az eszméletem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire magamhoz térek, elgémberedett tagjaimmal alig bírok kikecmeregni a lavórból. Körbenézek, lassan tisztul a kép. Körülöttem a földön frissen mosott lepedők sárosan, koszosan. Mutatóujjam végén ott lifeg a nyírfából készült csipesz, akár egy vérszomjas aligátor.
