Kis indiai élelmiszerüzlet a Ketterman Roadon.
Sovány, nagy orrú férfi lép be. Mögötte pöttöm kis asszony.
A férfi a pulthoz sétál. Az asszony az ajtó mellett lekucorodik.
A pult mögött köpcös boltos vastag bajusszal. Nem néz az asszonyra. A férfinak bólint, de csak úgy, ahogy ismerősnek szokás, akivel az ember naponta többször is találkozik.
– Kellene neki valami munka – mondja a sovány. – Kellene, különben éhen hal.
A köpcös odébb tesz valamit, mintha dolgozna.
– Adj neki valami munkát – ismétli a sovány –, mert éhen hal.
– Én is éhen halok – mondja a boltos.
A sovány a polcokra néz. Konzervek, fűszerek indiai csomagolásban.
– Itt? – kérdezi végül, de csak halkan.
– Miért? – morog a köpcös. – Látsz vevőt?
A sovány hallgat, aztán kiböki:
– Éppenséggel egyet látok.
– No, igen – húzza el a száját a boltos. – És mit akar venni az az egy vevő?
– Mit vegyek? – sóhajt a sovány.
– A boltot – mondja a köpcös.
Aztán az asszony felé pillant.
– Ha bejön egy vevő, és meglátja, kimegy.
– Felvesz egy szárit. Jól néz ki.
– Ha olyan jól néz ki, miért hagyta ott a férje?
– Egy angol nővel egy indiai asszony nem tud versenyezni.
A boltos hallgat. A sovány is hallgat.
Aztán a boltos sóhajt:
– Jöjjön reggel ötre! Segítsen kipakolni! Már fájnak az ízületeim. Kap enni meg annyit, hogy a lakbért fizesse.
– Két gyereke van – mondja a sovány.
– Hogy képzeled? – emeli fel a hangját a köpcös. – Nem tudok egy egész családot etetni.
A sovány összeszorítja a száját, mint aki nem akar mondani semmit. Aztán mégis kiböki:
– Egy indiai asszonynak sok gyereke van. Ennek csak kettő.
– Na és a férje? Nem ad neki…?
A sovány hallgat.
Az asszony is hallgat.
A boltos is hallgat.
