Kapkodjuk a fejünket a kormányzati, miniszterelnöki megnyilvánulások után, közben, előtt. Egyik új miniszterünk, Nagy Márton szerint a béreket, különösen a közszférában dolgozókét csak infláció alatti szinten szabad emelni, mert – szerinte – így lehet megállítani a folyamatot, és megelőzni az ár-bér spirál kialakulását. A miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely szerint ez nem a kormány álláspontja, szerinte meg kell őrizni a bérek értékét. Orbán Viktor miniszterelnök viszont azt nyilatkozta, nem most van itt az ideje annak, hogy előre tudjunk lépni egyet vagy kettőt ebben a kérdésben. Próbáljuk meg összhangba hozni ezeket a látszólag egymásnak ellentmondó állításokat!
Az elsőre is látszik, hogy a szándék közös: a gazdaságot mozgásban tartó munkavállalók még véletlenül se kapjanak annyi bért, amennyiből tisztességesen meg tudnak élni, s ahogy eddig, ezúttal sem cél, hogy az európai sereghajtók közé csúszott magyar dolgozók felzárkózzanak, hovatovább megforduljon a tendencia, és ismét emelkedő pályára kerüljenek a fizetések. A közszférában jellemzően nem volt béremelés 2021-ben, idén 10-15 százalék közötti pluszt kaptak a „közszolgák”. Ismerve az inflációs adatokat, visszamenőlegesen is teljesült a gazdaságfejlesztési miniszter vágya, hiszen ez a mérték jócskán elmaradt még a KSH által közöltektől, nem beszélve a valódi, munkavállalókat közvetlenül érintő áremelkedésről.
Az a kormánytag, aki állítólag nem hivatalos álláspontot képviselve akarja a béreket elértékteleníteni, gondolom, egyetért a kata átalakításával. Ennek ugyanis a következménye szintén nem lehet más, mint hogy az érintett vállalkozások árat fognak emelni, hiszen a járulékterheteket valamiből ki kell fizetniük. Ebből következően pontosan az ellenkező hatást fogja gyakorolni az inflációra, mint a tervezett reálbércsökkentés. Emelkednek az amúgy is magas vállalkozói díjak, drágább lesz akár a mosógépszerelő vagy éppen a gázszerelő, de bármely előállított termék, amely katás vállalkozókhoz köthető.
Gulyás állítását már nehezebben lehet magyarázni, hiszen nyilván ő is látja az adatokat, talán még számolni is tud valamennyire. Az általa említett bérek értékét könnyű megállapítani az egyre nehezebben kezelhető munkaerőhiányból, amit a kormány külföldi, olcsóbb vendégmunkásokkal kíván megoldani ahelyett, hogy ezt az állítólagos értéket megteremtené.
Talán a legizgalmasabb kérdés a miniszterelnök által megfogalmazott „most nincs itt az ideje” a béremelésnek kijelentés. Ha most nem, akkor vajon mikor? Korábbi kormányok idején is tapasztaltuk: választások előtt dübörgött a gazdaság, közben ugrásra kész volt a „pannon puma”, aztán a választást követően - valószínűleg a nagy dübörgéstől megriadva - elszédelgett a vadállat. Mi meg pont úgy hoppon maradtunk, mint ő. A 2018-as választás előtt is született egy megállapodás a közszférában, amely alapján három év alatt – 2017-18-19-ben – 13, 12, illetve 5 százalékkal emelkednek a bérek. Az érdekes itt is az, hogy a választásokat megelőző két évben történt emelések nagyságrenddel voltak nagyobbak a választást követő évi bérrendezésénél.
Az idei választást megelőző események még ennél is izgalmasabban alakultak. A 2021-re megállapított 4 százalékos minimálbéremelésről szóló megállapodás éves szinten csupán 3,6 százalékra sikerült, mivel annak méltánytalanul alacsony mértékéről nem is sikerült időben megegyezni, így csak februártól lépett életbe. Alig néhány hónappal később a miniszterelnök előrevetítette, a következő évben reményei szerint a legkisebb adható bér eléri a 200 ezer forintos szintet, hiszen hirtelen, szinte egyik napról a másikra akkorát erősödött az ország teljesítőképessége, ami megengedi az ilyen mértékű emelést. Nem beszélve a 13. havi nyugdíj kifizetéséről és a családosok adóvisszatérítéséről. Hiszen annyira sok a pénz a kasszában, hogy már nincs hova tenni, 2030-ra pedig utolérjük Ausztriát. Aztán addig előztünk a kanyarban, míg szembe nem jött a kamion.
Nem tisztem megítélni a kormány gazdaságpolitikáját, ha ugyan van ilyen. De az elgondolkoztató, van-e összefüggés a hatalmas pénzkiszórás és az infláció elszabadulása között. Ha esetleg igen, vajon miért a munkavállalóknak kell megfizetniük ennek költségeit? Ráadásul többszörösen, hiszen egyrészt az áremelkedések már elvitték a béremelést, míg az áfa-összeg az árdrágulásból fakadó emelkedésével szintén a költségvetést támogatjuk; és ne legyen kétségünk afelől, hogy az úgynevezett extraprofit-adót is mi fogjuk megfizetni. Akár úgy, ahogy a fapados légitársaságnál történik, akár pedig szép csendben, mint a számlavezető bankomnál, ahol már meg is emelkedtek a számlavezetési díjak.
Háborús helyzetre hivatkoznak, miközben tizenkét éve, a „fülkeforradalom” óta folyamatos háborúzunk. Mindenkivel. Kivált az állítólagos szövetségeseinkkel.
Az én fogalmaim szerint – és szerencsére sokan vannak így ezzel – a kormányzás azt jelenti, hogy az országot hosszú távú stratégiával előrevisszük, nem hátra. Nem szavakban, hanem tettekben. Azt nem lehet mondani, hogy majd a pedagógusok is sorra kerülnek a bérfejlesztésben, hiszen a béreket folyamatosan, évről évre rendezni kell. Ráadásul az egészen biztosan nem a bérrendezés definíciója, hogy azokat a fizetéseket, amelyeket már holnap duplájára kéne emelni, két számjegyű infláció mellett mindössze a következő három évben növelik majd tíz-tíz százalékkal. Lefordítom: ez garantálja a további reálbércsökkenést.
Mikor van itt az ideje a bérek emelésének, ha nem most, amikor napról napra kevesebbet ér a dolgozók fizetése? Mikor van itt az ideje, ha nem most, amikor a miniszterelnökét a kétszeresére emelték? Értjük, hogy az övé az európai kollégáiéhoz mérten a legalacsonyabbak közé tartozott, de ugyanez elmondható a munkabérekről is, amelyekkel az unió sereghajtói közé tartozunk. Képviselőként a miniszterelnök is megszavazta saját fizetésének emelését. Nem is sajnáljuk tőle, de minimális erkölcsi érzékkel tudnia kell, tudnia kéne: ha ennek most volt itt az ideje, akkor a dolgozói bérek emelésére sem lehet nemet mondani. A miniszterelnök fizetése egyértelműen nem lehet alacsonyabb a beosztottjaiénál, ezzel nincs is gond. De ez a fizetés a jelenlegi minimálbérnek a 2400 százaléka! Itt azért már érezhető némi aránytévesztés. Sajnálattal értesültünk róla, hogy ő a korábbi jövedelméből nem tudott megtakarítani, nyilván ez is indokolta az emelést. Azonban a magyarok döntő többségének egy hónapnyi megtakarítása sincs, ráadásul egy hónapnyi betegállomány idejére a bérének csupán a hatvan százalékát kapja. Ez a bérrendszer hosszú távon is megoldhatatlan helyzet elé állítja a dolgozókat, hiszen a teljes jövedelmük is jó esetben csak a felszínen maradáshoz elég.
Tizenkét év hosszú idő. Kormányzásban még hosszabb. Nekem legalábbis nagyon hosszúnak tűnik. Arra mindenképpen elég volt, hogy teljesen lecsússzunk a környező országok bérlistáján. Ahhoz azonban láthatóan kevés volt, hogy létrejöjjön egy erős középosztály, ahol nem kizsigerelt dolgozók próbálnak életben maradni, másod-, harmadállásokkal egyensúlyozni a megélhetés és a teljes elszegényedés között. Talán a következő tizenkettő év segít ebben. Bár emlékezetem szerint már csak nyolc évet kell kihúzni valahogy, akkor pedig utolérjük Ausztriát. Azt ugyan nem tudom, miben, hiszen bár Magyarország előre megy, nem hátra, a bérekre ez pont fordítva igaz. Kifejezetten hátra tartunk, a sor végére. Ráadásul a kormányzati megnyilatkozásokból megtudhattuk, hogy ez nem valami kockázat és mellékhatás, hanem maga az eszköz. Olyan eszköz, amely arra szolgál, hogy az elmúlt három évtized politikai ámokfutása által okozott károkat a dolgozókkal fizettesse meg a kormány.