A Szovjetunióban bevett szokás volt, hogy a külföldi utasokat nem a helyiekkel együtt, hanem külön teremben várakoztatták. Persze, csak a nagyobb városokban, ahol egyáltalán volt ilyen. Ezek az Inturisztnak nevezett várók általában tiszták voltak, bennük még recepció, meg büfé is helyet kapott és többnyire kevés utas üldögélt itt, ellentétben a szovjet polgárokéval, amelyek mindig-mindig zsúfoltak voltak, rendszerint még a padlón is aludtak.
Első szibériai utamon is ilyenben éjszakáztam a Domogyedovo reptéren, minthogy a szibériai járatok mind éjjel indultak és repültek. Ez akkor éppen nem volt annyira zsúfolt, én voltam ott az egyetlen bóbiskoló utas, no meg a két recepciós hölgy. Szunyókáltam a félhomályban, merthogy a világítást is letompították, amikor egyszer csak durva fény öntötte el a várót úgy éjjel egy óra felé, és egyúttal becsődült egy nagy csapat igencsak hangos öregasszony. Amerikai turistacsoport volt, csupa-csupa öreg nő, plusz egy roskatag vénember, meg egy fiatalabb férfi is: ő volt a helyi idegenvezető. Rettentő hangosak és izgágák voltak, és ami meglepett: ezek a vén csontok rikító élénkzöld vagy éppen rózsaszín, piros, citromsárga ruhákban pompáztak, ami akkortájt, a múlt század hetvenes éveiben nálunk még messzemenően elképzelhetetlen lett volna. Elgondoltam akkor, hogy nyilván a férjeik már rég "elpatkoltak", mert sokat hajtottak és izgultak a munkájukban, esetleg sokat ittak, vagy egyszerűen, mert a nők többnyire tovább élnek. És a derék özvegyek vidáman élik világukat, most éppen az egzotikus szovjet vidékeket látogatják.
Napjainkra viszont a mi világunk is sokat változott, mert ma már nekem is van piros pulóverem, világoszöld pólóm.
Jó pár évvel későbbről ennél lehangolóbb emlékem bukkan elő. 1980-ban lehetett, amikor Jerevánból repültem Moszkvába, hogy aztán onnan hazajöhessek. Sokat kellett várnunk, aztán megtudtuk, hogy odafelé jövet a mi repülőnk bizony lezuhant. Végre megérkezett egy pót-gép és felkísértek rá, elsőként minket, a három külföldit, vagyis engem és két szép magas, fekete hajú fiatalembert. Persze, együvé ültettek előre bennünket, ez is szokás volt, nehogy már a külföldiek beszélgessenek a helyi utastársakkal.
Bemutatkoztunk és kiderült, hogy a két fiú afgán. Nagyon jól tudtak németül, akkor is éppen Németországba mentek vissza, ott tanultak mérnöknek. Mi másról beszéltünk volna, mint a néhány hónappal korábbi hazájukat ért szovjet invázióról. – Sose fogják Afganisztánt legyőzni – jelentették ki nagyon határozottan. – A mi országunkat nem lehet bevenni, nem lehet pacifikálni. Mi egy hegyekkel borított ország vagyunk, ott semmire sem mennek a tankjaikkal, a páncélozott járműveikkel, de még a repülőgépeikkel sem. Amellett mi még egymással is állandóan harcolunk, hiszen sok népcsoportból állunk.
Történetesen a két fiatalember, a két unokatestvér is perzsa származású volt, valamelyik ősük vagy őseik vándoroltak be Afganisztánba. Mint mondták, mai napig a széles nagycsalád tagjai egymás között perzsául beszélnek. És igen jómódúak, hiszen ők is külföldön tanulhatnak. Le is nézték a szovjeteket behívó, szerintük áruló és nem eléggé magas színvonalú tudást és gazdagságot birtokló afgán vezetőket. (Ma már tudjuk, elég hamar le is gyilkolták őket, meg az utódaikat is.) Akkor már egyre szaporodott a lezárt koporsókban hazaküldött szovjet katonák száma, ami végül a SZU felbomlásának egyik fontos komponense lett. Ifjú útitársaim komoran bólogattak: Afganisztánt nem lehet meghódítani. Mindig minden hódító belebukott. Még a gyarmatosításban nagyon ügyes és tapasztalt angolok is. Meg, tegyük hozzá, napjainkban, 2021 végén, amikor e sorokat írtam, vagyis mintegy négy évtizeddel később, a legmodernebb fegyverekkel bíró USA is szégyenteljes gyorsasággal távozott afgán földről, a nagy sietségben hátrahagyva az említett legmodernebb fegyvereit, meg a hozzá hűséges embereit is.
Az előzőnél kevésbé drámai, és ma már némileg elmosódó emlékem, hogy amikor először tértem haza Novoszibirszkből, betegen, mert még bujkált bennem a vérhas, két csehszlovák emberrel ültem egy sorban a moszkvai járaton. Kiderült, hogy egyikük szlovák-magyar, de a másik, egy valódi cseh is értett magyarul. Ez nagyon jó volt a beszélgetés szempontjából, minthogy éppen csak törték az oroszt. Munkások voltak, igen jó szakmunkások, akik az ott épülő, cseh gyártmányú villamos-alállomáson dolgoztak. Egy kijelentésük megmaradt bennem. Nem dicsekedve, sokkal inkább némileg szomorkásan mondta a szlovák-magyar útitárs, középkorú, komoly ember: "Tudja, itt a nőknek nagyon nehéz a soruk. Ha akartuk volna, minden nőt megkapunk, nemhogy ingyen, még ők ajándékoztak volna. Csak egyetlen példát említek: ha csapóajtó felé mentünk, mi mindig előre engedtük a hölgyeket. Az orosz férfiak pedig eléjük vágtak és nemhogy megfogták volna, rájuk engedték a csapóajtót. Az egyik középkorú hölgy a munkahelyünkön, mellesleg diplomás mérnök, elsírta magát, amikor nemcsak hellyel kínáltuk az ebédlőben, hanem még oda is toltuk neki a széket."
Legdrámaibb út közbeni emlékem mégis második novoszibirszki utam során sajtolódott belém. Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy magas rangú akadémiai delegáció tagja voltam én is, a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai részlegének vezetője hívott meg minket, kétoldalú tudományos együttműködésünk továbbvitele céljából. A delegációt az akkori akadémiai alelnök, Polinszky Károly kémikus vezette, s tagja volt a kiváló fizikus akadémikus, később maga is az MTA alelnöke, Kroó Norbert (mindkettőjüket kedveltem, ezért nagyon örültem, hogy engem választottak a delegációba). Két megrázó emlékem is fűződik ehhez a szibériai úthoz, bár nem annyira súlyos, mint első látogatásomhoz, amikor vérhasban betegedtem meg Akagyemgorodokban.
Már a látogatás kezdete is kalandos lett. Megérkeztünk a novoszibirszki repülőtérre. Kiderült, hogy rajtunk kívül még egy akadémikus utazott a gépen, ő Leningrádból jött, itt dolgozó akadémikus fia látogatására, aki az egyik kutatóintézet igazgatója is volt. Elkísérte őt már nem fiatal lánya, szintén tudós, akadémiai doktor. Igencsak különlegességnek számított, hogy a vendég akadémikus egy idős hölgy volt! Bizony, egy nő, rendkívüli ritkaság akkortájt a SZU-ban. Történt pedig, hogy a számunkra küldött jármű, egy busz útközben lerobbant. (Kellett a gépjármű, hiszen Novoszibirszk és az akadémiai város között mintegy 50-60 km volt a távolság.) Tehát csak egyetlen akadémiai kocsi, egy Volga állt ott, amit az igazgató elvtárs küldött a mamájának és húgának. Az elénk küldött csinovnyik pánikba esett. Itt egy delegáció, élén egy akadémiai alelnökkel, meg még három tudós elvtárssal és nincs autó. De nini! Ott egy Volga, majd abba begyömöszöli őket. Úgyis csak egy öreg, meg egy idős nő lenne az utasa. Odament és elkezdte kiráncigálni a már beülni készülő akadémikus asszonyt, hiszen csak egy vénasszony: keressen magának másik járgányt. No, ettől viszont Kroó és Polinszky akadémikusok rettentően felhorgadtak, odarohantak és ők meg a hivatalnokot ráncigálták. Nagy kár, hogy akkor még nem volt mobilom, milyen remek felvételeket készíthettem volna. Szerencsére befutott a mi buszunk, egy igencsak lepukkant, zörgő öreg akármi, de mindenesetre mozgott. Beszálltunk hát, de a két akadémikus meg a tolmácsunk egyfolytában füstölgött, még azon is tanakodtak, hogy visszaforduljunk-e. Én higgadt maradtam, hiszen oly sokat jártam a SZU-ban és annyira nem lepett meg már semmi. Mit számít náluk egy vagy két nő, ráadásul öregek is, amikor el kell szállítani egy teljes külföldi delegációt. Lett-e következménye ennek a bohózatnak? Nem tudom, vendéglátóinktól csak nagyon kedveskedő bocsánatkérést kaptunk. Nyilván megbüntették a szerencsétlen alakot, esetleg ki is rúgták finom állásából. Én inkább szántam, mint elítéltem. Igen, talán ez a fajta viselkedés is hozzájárult a SZU széteséséhez. Ámbár… Most jobb a világuk? Dehogy! Sőt, azzal a különbséggel talán még rosszabb is, hogy most már az utód Orosz Tudományos Akadémiától elrabolta a mindenható állam a kutatóhelyeit meg ezernyi épületét, úgy, mint nálunk. Ráadásul a mi kormányunk a mintát éppen tőlük, az oroszoktól vette.
Talán átok ült rajtunk, mert a visszautunkon is volt kalandban részünk. Már európai terület fölött repültünk, amikor valahol Minyeralnije Vodi fölött örvényes áramlású viharba keveredtünk. Végül, nagy keservesen leszálltunk az egyébként tiltott város, Gorkij repülőterén (egy darabig itt is sínylődött a száműzött Andrej Szaharov meg a felesége). A kifutón nagy hóesés és örvénylő szél fogadott minket, gyorsan be is terelték kis csapatunkat az Inturiszt várójába. Ahol jó dolgunk volt, finom forró teát meg harapnivalót kaptunk. Hanem a szovjet polgárok várójában hatalmas tömeg torlódott föl, nyilván a rossz idő miatt is. No, hajnal felé közölték, javult az idő, indulunk tovább, Moszkvába. De ugye megértjük, hogy az itt rekedt utasokból is elviszünk annyit, amennyi befér. Mentünk tehát kísérőinkkel a géphez, ahol a lépcső körül már nagy tömeg tolongott. Természetesen (természetesen?) minket, magyarokat vezettek előre. Már a lépcsőn voltunk, amikor megindulhatott a tömeg. Persze elől az élelmes, erős, többnyire fiatal férfiak. Volt azonban ott egy fiatalasszony, egy kicsi, három év körüli gyerekkel, meg egy pici csecsemővel. A légikisasszony, akit a tömeg terelésére állítottak oda, megpróbálta őt előretuszkolni. Már a lépcsőn volt az asszony, amikor egy nagydarab férfi félrelökte és felugrott előtte a lépcsőre. Csakhogy a delegációnkból utolsónak lépkedő Kroó Norbert meglátta, és – hogyan válik ugró tigrissé egy nemzetközi hírű fizikus – bizony kapásból-lendületből visszalökte a fickót, maga elé engedve a fiatalasszonyt, s mögötte, kézen fogva felkísérve a kislánykát.
Immár három évtizede, hogy szétesett a Birodalom. Már felnőtt ember lett a Gorkijból Moszkvába tartó két kicsi gyerek. De vajon megváltozott-e az életük, megváltoztak-e a szokások?
