Mit ér a mi mesterségünk? „Sz.rt se!” – fogalmazta meg ruszista professzorának egy varsói egyetemista lány, de én azt gondolom, hogy ennél azért valamivel cizelláltabb választ is megér. Ha tudniillik olyan műveket tud produkálni, mint Hammerstein Judit Oroszok és magyarok. Magyar írók Oroszország-/Szovjetunió-tapasztalata az 1920-1930-as években című, most megjelent kötete, akkor még érdemes időt vesztegetni rá.
Pedig rossz időben jelent meg ez a monográfia. Az eltörléskultúrának van szezonja, a keleti végeken minden kitörlésének, ami orosz, beleértve szobrokat, könyveket, zeneműveket. Listára került a „Háború és béke”, az Ukrán Legfelső Tanács Oktatási és Kulturális Bizottságának titkára az orosz irodalom tananyagból való kivezetésén fáradozik. Egy nép így válik páriává, egy virágzó kultúra így kerül zárójelbe (karanténba, indexre) és lassan, de következetesen áttolódik Ázsiába, mint egy ős-gonosz, ami ellen a harc minden formája megengedett, hiszen alapvető civilizációs értékeinket veszélyezteti.
Mintha láttunk, olvastunk volna már ilyeneket. Vagy, ha nem, akkor Hammerstein Judit felidézi nekünk a nyugati befogadás azon vonulatát, amely de Custine márkival veszi kezdetét és egyszersmind hódítja meg annak magaslatait. Érdekes párhuzam a mával, hogy akkor és most is az orosz önreflexió szolgáltatta ehhez az alapot, szolgált gyúanyagként. Az 1830-as években Pjotr Csaadajev, a kiérdemesült gárdatiszt egy hölgyhöz írott „Filozófiai leveleiben” Oroszország úgy jelenik meg, mint „vakfolt az európai szellemfejlődés térképén”.
A 2010-es években és különösen az utóbbi egy-két évben a hivatalos Oroszország újból a Nyugattal szemben pozicionálja magát szellemi-kulturális értelemben (is), azzal a különbséggel, hogy – akárcsak a szlavofilek – ebben az orosz civilizáció felsőbbrendűségét látja és láttatja. A francia arisztokrata azonban, „messze túlmutatva Tocqueville jóslatán, észreveszi azt is, hogy az orosz despotizmus akár a nyugati kultúrát is megsemmisítheti”. Ő azonban egy kifinomult, felvilágosult francia gondolkodó, akinek nem rémlett fel ezen közben az orosz kultúra egészének megkérdőjelezése.
Szögezzük itt le, rögtön az elején, hogy Custine profetikus víziója nem a tükör csalóka fénytörése. Azzal indul Oroszországba, hogy „érveket keressen a képviseleti kormányzás ellen” és érkezik vissza hazájába úgy, hogy az ottani rácsodálkozások „megváltoztatták monarchikus eszméimet, szembeállítottak az önkényuralommal”. Igen, egy demokrata számára minden korban alapvetés az önkényuralommal, az autokrácia minden formájával való szembehelyezkedés.
Az orosz és a szovjet történelem egyik alapjellegzetessége annak folytonossága és folyamatossága. Ha mások nem is, éppen a mindenkori nyugati utazók jellemzései azok, amelyek meggyőznek e tétel érvényességéről, hiszen oly sok minden egyezik a XVI. és a XX. századi útleírásokban. Az autokratikus történelmi keretről szólóak például, amelyek a históriai régmúltból egészen a mába vezetnek. Ezért hát legitimnek tartom az orosz demokráciadeficit nyugati értékeken alapuló bírálatát, úgy, hogy előbbinek érteni vélem az okait; egyetértek a mindenkori birodalmi agresszió elítélésével is, miközben értem, csak megérteni nem akarom a működési mechanizmusát.
Igazi értelmiségi kihívás érteni az orosz út fejlődési sajátosságait, vagy legalábbis kísérletet tenni rá. Hammerstein Judit erre törekszik, éppen akkor, amikor jórészt süket fülekre talál mondandójával. És teszi ezt kettős tükör alkalmazásával, alapvetően a XX. század 20-30-as éveiben a Szovjetunióban járt magyar írók tetemre hívásának eszközével, de a maga reflexióit sem eltitkolva.
A beavatatlan szemlélő nem is gondolná, hogy a tárgyalt időszakban hány magyar utazó, író járt Oroszországban/Szovjetunióban. A szerző közülük minden írástudót számba vesz és meglehetős filológiai alapossággal elemez. Ennek kapcsán kitér a nyugati gyakorlatra is, amely nemhogy nem különbözött a magyartól, de nagy valószínűséggel éppenséggel kedvet csinált honfitársainknak ezekhez a látogatásokhoz, amelyek egy idő után szinte „egyfajta szentföldi zarándokutakká váltak”. Miért is? Az első világháborút követő depresszió, válság, a Nyugat soron lévő „alkonya” miatt, amelyet sikerrel ellenpontozott a forradalmi, az új, a fiatal, a feltörekvő szovjet állam. Az 1920-as években, és a 30-as évek első felében volt igény Európában a forradalomra, a marxizmusra, a baloldaliságra, a szocializmusra. Ehhez járult még Bálint György meglátása szerint: „A 19–20. századi lelkesedés az orosz irodalom által ábrázolt miliő varázsában, egzotikumában, bensőségességében, az emberi kapcsolatok közvetlenségében, az érzelmek tágasságában, a sajátos néplélekben keresendők – minderre a jóval ridegebb, formalizáltabb keretek között élő nyugati ember sóvárogva, nosztalgiával tekintett.”
Ugyancsak Bálint György fogalmazza meg a kontextust, amelyben a különböző utazások, majd textusok szemlélendők: „(…) a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett. Mondd el véleményedet Oroszországról és megmondom, ki vagy.” Így végül is, nem érthetetlen az a vaskos paradoxon, hogy a „Szovjetunió-kultusz térhódítása épp a sztálini terror kiteljesedésével esett egybe”. Igaz azonban az is, s ez perdöntő körülmény, hogy mindez a fasizmus térhódításával egyidőben történt.
Hammerstein Judit becsülettel végigmegy a hadifogolynaplókon, irodalmi műveken, mérnök, tudós jegyzeteken, a Szovjetunióban sohasem járt, de roppant érdeklődő és tájékozott Márai Sándor orosz vonatkozású írásain, amint a Károlyi-házaspár cikkein és memoárjain is. Mind izgalmas szöveg, különösen Markovits Rodion világbestsellere, a Szibériai garnizon. Ez utóbbi kapcsán a szerző kompetens módon veti fel az irodalmi kánon kialakításának, kialakulásának problematikusságát.
Az igazi hősei azonban Arthur Holitscher, Arthur Koestler, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Sinkó Ervin. Mindnek önmagában is jelentős tanulmányt szentel, de az igazán intellektuális teljesítmény az, ahogyan a közöttük lévő szellemi kapcsolatot, családi, társadalmi hátterüket, az őket körülvevő közeg sajátosságait, írói munkásságuk számba vételét és mérlegre tételét, személyiségük „rekonstruálását” és egymással való összehasonlítását végzi. Pszichológusi beleérzéssel, irodalomtudósi filológiával, történészi kontextualizálással és szociológushoz méltó tényfeltárással. És meglehetős irodalmi vénával. Az írástudó felelősségtudatára a későbbiekben még kitérek.
Hammerstein Judit tágan értelmezi a magyar író fogalmát. Ezen akár vitatkozhatnék is, de nem teszem, mert így kerülhet képbe a két Arthur, Holitscher és Koestler. Mindkettő roppant izgalmas figura, ám amíg az egyik világirodalmi jelentőségű, addig a másik felfedezetlen. Mondjuk meg: a szerző sokat tesz azért, hogy Arthur Holitscher a helyére kerüljön a kánonban/panteonban.
Helyén valónak tetszik, hogy a róluk szóló összehasonlító összegzés egy részét itt idézzem: „Arthur Holitscher és Arthur Koestler kommunizmus felé való tájékozódásában, az utópia keresésében jelentős szerepet játszott a zsidó háttér, az otthontalanság, a társadalmi beilleszkedés nehézségei, a kívülállóság érzése, a család tönkremenetele. (…) Jelentős körülmény, hogy mindketten hívők, míg Koestler kommunista (…), Holitscher, önmagát nem is kommunistaként, hanem anarchistaként, az anarchista föderáció híveként aposztrofálja. Mindketten vallásos tartalmat tulajdonítanak a bolsevik kísérletnek (…) Bár nem teljesen elégedett azzal, amit lát, Holitscher végül úgy tér vissza Szovjet-Oroszországból, hogy lelkesedése, hite a szélsőbalról megfogalmazott negatív kritikák ellenére sem bizonytalanodik el. Koestler fegyelmezett kommunistaként részben nem látja, részben elhallgatja a kiábrándító dolgokat, a Szovjetunióban tett utazás mégis egyik meghatározó állomása lesz a kommunizmussal és a Szovjetunióval való szakítás folyamatának.”
A két „magyar magyar”, Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-es utazása és az erről szóló műveik összehasonlítása szintén számos tanulsággal szolgál, amit még érdekesebbé tesz, hogy a szerző bevonja az elemzésbe André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című, a maga korában világszenzációt keltő művét is. A három mű közötti különbséget roppant frappánsan a következőkben foglalja össze: „Gide a kiábrándult vallásos rajongó, Illyés az óvatos mesélő, míg Nagy Lajos a fanyar realista nézőpontjából láttatja az országot.” A két magyarnak voltak ugyan baloldali kötődései, de nem voltak kommunisták, míg Gide igen. (Ráadásul még homoszexuális is, ami Károlyi rosszmájú megjegyzése szerint később kihatott a kevéssé toleráns szovjetekből való kiábrándulására.)
Nagy és Illyés, bár egyidőben voltak a Szovjetunióban (mindketten az 1934-es szovjet írókongresszusra igyekeztek), de mintha egészen máshol jártak volna. Hammerstein Judit érzékletes meglátása szerint Nagy Lajos „állandóan nyafogott” és olyanokon akadt fenn, hogy a „pincérnek belelóg a pohárba az ujja”, viszont a gyengébb nemmel szerfelett megvolt elégedve.
„A francia szerző keserű csalódását állítja középpontba: annak felismerését, hogy a propagált és általa is hitt Szovjetunió a valóságban nem más, mint egy sötét rendszert eltakaró, példátlan Patyomkin-attrakció. A Szovjetunió mítosza a saját szeme láttára foszlik semmivé, ám ez nem csorbítja Oroszország iránti rajongását. (…) Ahogy Illyés esetében, nála is bőven olvashatunk rajongó sorokat az orosz emberekről, városokról, egyes jóléti intézményekről. Az ellenszenves turistát, az önmagát nyugatiként értelmező kelet-közép-európai utazó karikatúráját is megtestesítő, állandóan zsörtölődő Nagy Lajosnál azonban már az első pillanatban csődöt mond a szervezők, az utazó lenyűgözésére, a kívánt tanúságtétel megágyazására irányuló erőfeszítése.”
Érdekes a műveik utóélete. Gide könyve világsiker lett, ám rendkívül megosztó, Nagy maga semmisítette meg kéziratát, míg Illyés művével mindenki meg volt elégedve. Miközben oroszországi utazása előtt Babits szobájában így búcsúzott: „Nem írom meg az igazat! – csattant föl állva Illyés. Érvelése körülbelül az volt, hogy amíg a lényeget nem írhatja meg Oroszországról (…), vagyis azt, amiért mellette vagyunk, addig megírja róla azt a részlet-jót, amit úgy-ahogy lehet, és nem írja meg azt a teljes rosszat, amit bőven lehet.” Ezt később Gömbös Gyulának is megvallotta, amikor a kormányfő a következő kérdést tette fel: „Olvastam, amit a szovjetről írtál. Magunk közt megmondhatod, a színigazat írtad legalább?”, Illyés határozott nemmel válaszolt.
Mindebből levonhatnánk azt a hamis következtetést, hogy Oroszországról/Szovjetunióról csak úgy lehet írni, ha az ember nem írja le az igazat, s látszólag ezt támasztaná alá Sinkó Ervin története is, aki szintén önálló fejezetet kap a könyvben.
Sinkó egy újabb kommunista Hammerstein Judit panteonjában, akiről ugyanolyan előítélet-mentesen, józanul és higgadtan ír, mint valamennyi hőséről. Szimpatikus, ahogy nem vonja kétségbe emberi tisztességüket, nem gúnyolja ki vagy démonizálja hitüket és meggyőződésüket, nem állítja be őket őrült fanatikusoknak vagy lesajnált csudabogaraknak, ahogy a kor körülményei között, tehát történetileg tudja szemlélni és láttatni őket. Pedig, ha valaki, akkor Sinkó Ervin megszenvedte kommunistaságát a Szovjetunióban, amivel, persze, nem volt egyedül. Egykori szobatársa, Iszaak Babel a hozzá méltó keserű szellemességgel és lényeglátással fogalmazta ezt meg: „Hanem Ervin Iszidorovics, hogy valaki így halmozza a lehetetlennél lehetetlenebb attribútumokat, mint ahogy azt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de az valahogy még megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már egy kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás.”
Ahogy olvasom a könyvet, s ahogy írok róla, az az érzés kerít hatalmába, hogy ma bizony egy ilyen könyv tűnik perverzitásnak. S bár a szerzője még a háború előtt lezárta, de óhatatlanul is rávetülnek a megrendült értékrend újratervezett szempontjai. Az agresszió árnyékában szabad-e hát, legitim vagy erkölcsös-e ma az oroszokról (még ha a múltjukról is) elfogulatlanul, empatikusan, tehát tisztességesen írni? Hammerstein Judit tanúságtétele, hogy lehet, sőt, kell is. Ez lenne a szakmánk felelőssége az artikulálatlan és korlátozatlan új-ruszofóbia idején. Az értelmiségi lelkiismeret azonban még ennél is tovább kell, hogy terjedjen:
„Nincs az az ár, amit szabad volna nem akceptálni, ha arról van szó, hogy biztosítani kell, illetve meg kell teremteni a feltételeket, amelyek nélkül az emberiség elveszti, elvesztheti nemcsak a pokolból való kiútját, hanem még annak a reményét is. Tehát amellett vagyok, hogy ezért a kivezető útért mindent akceptálni kell, akceptálni akarok és akceptálok is.”
Ezt a fasizmus idején írta Sinkó Ervin, Hammerstein Judit pedig nem jó ok nélkül idézi könyvében. Az olvasó meg szépen tovább gondolja, hogy mi következik mindebből a mára vonatkozólag. Majd megtoldja a „fasizmus” szót a neo-előtaggal és felcseréli a háborúval.
A 2010-es években és különösen az utóbbi egy-két évben a hivatalos Oroszország újból a Nyugattal szemben pozicionálja magát szellemi-kulturális értelemben (is), azzal a különbséggel, hogy – akárcsak a szlavofilek – ebben az orosz civilizáció felsőbbrendűségét látja és láttatja.
A francia arisztokrata azonban, „messze túlmutatva Tocqueville jóslatán, észreveszi azt is, hogy az orosz despotizmus akár a nyugati kultúrát is megsemmisítheti”. Ő azonban egy kifinomult, felvilágosult francia gondolkodó, akinek nem rémlett fel ezen közben az orosz kultúra egészének megkérdőjelezése.
Szögezzük itt le, rögtön az elején, hogy Custine profetikus víziója nem a tükör csalóka fénytörése. Azzal indul Oroszországba, hogy „érveket keressen a képviseleti kormányzás ellen” és érkezik vissza hazájába úgy, hogy az ottani rácsodálkozások „megváltoztatták monarchikus eszméimet, szembeállítottak az önkényuralommal”. Igen, egy demokrata számára minden korban alapvetés az önkényuralommal, az autokrácia minden formájával való szembehelyezkedés.
Az orosz és a szovjet történelem egyik alapjellegzetessége annak folytonossága és folyamatossága. Ha mások nem is, éppen a mindenkori nyugati utazók jellemzései azok, amelyek meggyőznek e tétel érvényességéről, hiszen oly sok minden egyezik a XVI. és a XX. századi útleírásokban. Az autokratikus történelmi keretről szólóak például, amelyek a históriai régmúltból egészen a mába vezetnek. Ezért hát legitimnek tartom az orosz demokráciadeficit nyugati értékeken alapuló bírálatát, úgy, hogy előbbinek érteni vélem az okait; egyetértek a mindenkori birodalmi agresszió elítélésével is, miközben értem, csak megérteni nem akarom a működési mechanizmusát.
Igazi értelmiségi kihívás érteni az orosz út fejlődési sajátosságait, vagy legalábbis kísérletet tenni rá. Hammerstein Judit erre törekszik, éppen akkor, amikor jórészt süket fülekre talál mondandójával. És teszi ezt kettős tükör alkalmazásával, alapvetően a XX. század 20-30-as éveiben a Szovjetunióban járt magyar írók tetemre hívásának eszközével, de a maga reflexióit sem eltitkolva.
A beavatatlan szemlélő nem is gondolná, hogy a tárgyalt időszakban hány magyar utazó, író járt Oroszországban/Szovjetunióban. A szerző közülük minden írástudót számba vesz és meglehetős filológiai alapossággal elemez. Ennek kapcsán kitér a nyugati gyakorlatra is, amely nemhogy nem különbözött a magyartól, de nagy valószínűséggel éppenséggel kedvet csinált honfitársainknak ezekhez a látogatásokhoz, amelyek egy idő után szinte „egyfajta szentföldi zarándokutakká váltak”. Miért is? Az első világháborút követő depresszió, válság, a Nyugat soron lévő „alkonya” miatt, amelyet sikerrel ellenpontozott a forradalmi, az új, a fiatal, a feltörekvő szovjet állam. Az 1920-as években, és a 30-as évek első felében volt igény Európában a forradalomra, a marxizmusra, a baloldaliságra, a szocializmusra. Ehhez járult még Bálint György meglátása szerint: „A 19–20. századi lelkesedés az orosz irodalom által ábrázolt miliő varázsában, egzotikumában, bensőségességében, az emberi kapcsolatok közvetlenségében, az érzelmek tágasságában, a sajátos néplélekben keresendők – minderre a jóval ridegebb, formalizáltabb keretek között élő nyugati ember sóvárogva, nosztalgiával tekintett.”
Ugyancsak Bálint György fogalmazza meg a kontextust, amelyben a különböző utazások, majd textusok szemlélendők:
„(…) a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett. Mondd el véleményedet Oroszországról és megmondom, ki vagy.”
Így végül is, nem érthetetlen az a vaskos paradoxon, hogy a „Szovjetunió-kultusz térhódítása épp a sztálini terror kiteljesedésével esett egybe”. Igaz azonban az is, s ez perdöntő körülmény, hogy mindez a fasizmus térhódításával egyidőben történt.
Hammerstein Judit becsülettel végigmegy a hadifogolynaplókon, irodalmi műveken, mérnök, tudós jegyzeteken, a Szovjetunióban sohasem járt, de roppant érdeklődő és tájékozott Márai Sándor orosz vonatkozású írásain, amint a Károlyi-házaspár cikkein és memoárjain is. Mind izgalmas szöveg, különösen Markovits Rodion világbestsellere, a Szibériai garnizon. Ez utóbbi kapcsán a szerző kompetens módon veti fel az irodalmi kánon kialakításának, kialakulásának problematikusságát.
Az igazi hősei azonban Arthur Holitscher, Arthur Koestler, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Sinkó Ervin. Mindnek önmagában is jelentős tanulmányt szentel, de az igazán intellektuális teljesítmény az, ahogyan a közöttük lévő szellemi kapcsolatot, családi, társadalmi hátterüket, az őket körülvevő közeg sajátosságait, írói munkásságuk számba vételét és mérlegre tételét, személyiségük „rekonstruálását” és egymással való összehasonlítását végzi. Pszichológusi beleérzéssel, irodalomtudósi filológiával, történészi kontextualizálással és szociológushoz méltó tényfeltárással. És meglehetős irodalmi vénával. Az írástudó felelősségtudatára a későbbiekben még kitérek.
Hammerstein Judit tágan értelmezi a magyar író fogalmát. Ezen akár vitatkozhatnék is, de nem teszem, mert így kerülhet képbe a két Arthur, Holitscher és Koestler. Mindkettő roppant izgalmas figura, ám amíg az egyik világirodalmi jelentőségű, addig a másik felfedezetlen. Mondjuk meg: a szerző sokat tesz azért, hogy Arthur Holitscher a helyére kerüljön a kánonban/panteonban.
Helyén valónak tetszik, hogy a róluk szóló összehasonlító összegzés egy részét itt idézzem: „Arthur Holitscher és Arthur Koestler kommunizmus felé való tájékozódásában, az utópia keresésében jelentős szerepet játszott a zsidó háttér, az otthontalanság, a társadalmi beilleszkedés nehézségei, a kívülállóság érzése, a család tönkremenetele. (…) Jelentős körülmény, hogy mindketten hívők, míg Koestler kommunista (…), Holitscher, önmagát nem is kommunistaként, hanem anarchistaként, az anarchista föderáció híveként aposztrofálja. Mindketten vallásos tartalmat tulajdonítanak a bolsevik kísérletnek (…) Bár nem teljesen elégedett azzal, amit lát, Holitscher végül úgy tér vissza Szovjet-Oroszországból, hogy lelkesedése, hite a szélsőbalról megfogalmazott negatív kritikák ellenére sem bizonytalanodik el. Koestler fegyelmezett kommunistaként részben nem látja, részben elhallgatja a kiábrándító dolgokat, a Szovjetunióban tett utazás mégis egyik meghatározó állomása lesz a kommunizmussal és a Szovjetunióval való szakítás folyamatának.”
A két „magyar magyar”, Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-es utazása és az erről szóló műveik összehasonlítása szintén számos tanulsággal szolgál, amit még érdekesebbé tesz, hogy a szerző bevonja az elemzésbe André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című, a maga korában világszenzációt keltő művét is. A három mű közötti különbséget roppant frappánsan a következőkben foglalja össze: „Gide a kiábrándult vallásos rajongó, Illyés az óvatos mesélő, míg Nagy Lajos a fanyar realista nézőpontjából láttatja az országot.” A két magyarnak voltak ugyan baloldali kötődései, de nem voltak kommunisták, míg Gide igen. (Ráadásul még homoszexuális is, ami Károlyi rosszmájú megjegyzése szerint később kihatott a kevéssé toleráns szovjetekből való kiábrándulására.)
Nagy és Illyés, bár egyidőben voltak a Szovjetunióban (mindketten az 1934-es szovjet írókongresszusra igyekeztek), de mintha egészen máshol jártak volna. Hammerstein Judit érzékletes meglátása szerint Nagy Lajos „állandóan nyafogott” és olyanokon akadt fenn, hogy a „pincérnek belelóg a pohárba az ujja”, viszont a gyengébb nemmel szerfelett megvolt elégedve.
„A francia szerző keserű csalódását állítja középpontba: annak felismerését, hogy a propagált és általa is hitt Szovjetunió a valóságban nem más, mint egy sötét rendszert eltakaró, példátlan Patyomkin-attrakció. A Szovjetunió mítosza a saját szeme láttára foszlik semmivé, ám ez nem csorbítja Oroszország iránti rajongását. (…) Ahogy Illyés esetében, nála is bőven olvashatunk rajongó sorokat az orosz emberekről, városokról, egyes jóléti intézményekről. Az ellenszenves turistát, az önmagát nyugatiként értelmező kelet-közép-európai utazó karikatúráját is megtestesítő, állandóan zsörtölődő Nagy Lajosnál azonban már az első pillanatban csődöt mond a szervezők, az utazó lenyűgözésére, a kívánt tanúságtétel megágyazására irányuló erőfeszítése.”
Érdekes a műveik utóélete. Gide könyve világsiker lett, ám rendkívül megosztó, Nagy maga semmisítette meg kéziratát, míg Illyés művével mindenki meg volt elégedve. Miközben oroszországi utazása előtt Babits szobájában így búcsúzott: „Nem írom meg az igazat! – csattant föl állva Illyés. Érvelése körülbelül az volt, hogy amíg a lényeget nem írhatja meg Oroszországról (…), vagyis azt, amiért mellette vagyunk, addig megírja róla azt a részlet-jót, amit úgy-ahogy lehet, és nem írja meg azt a teljes rosszat, amit bőven lehet.” Ezt később Gömbös Gyulának is megvallotta, amikor a kormányfő a következő kérdést tette fel: „Olvastam, amit a szovjetről írtál. Magunk közt megmondhatod, a színigazat írtad legalább?”, Illyés határozott nemmel válaszolt.
Mindebből levonhatnánk azt a hamis következtetést, hogy Oroszországról/Szovjetunióról csak úgy lehet írni, ha az ember nem írja le az igazat, s látszólag ezt támasztaná alá Sinkó Ervin története is, aki szintén önálló fejezetet kap a könyvben.
Sinkó egy újabb kommunista Hammerstein Judit panteonjában, akiről ugyanolyan előítélet-mentesen, józanul és higgadtan ír, mint valamennyi hőséről. Szimpatikus, ahogy nem vonja kétségbe emberi tisztességüket, nem gúnyolja ki vagy démonizálja hitüket és meggyőződésüket, nem állítja be őket őrült fanatikusoknak vagy lesajnált csudabogaraknak, ahogy a kor körülményei között, tehát történetileg tudja szemlélni és láttatni őket. Pedig, ha valaki, akkor Sinkó Ervin megszenvedte kommunistaságát a Szovjetunióban, amivel, persze, nem volt egyedül. Egykori szobatársa, Iszaak Babel a hozzá méltó keserű szellemességgel és lényeglátással fogalmazta ezt meg:
„Hanem Ervin Iszidorovics, hogy valaki így halmozza a lehetetlennél lehetetlenebb attribútumokat, mint ahogy azt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de az valahogy még megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már egy kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás.”
Ahogy olvasom a könyvet, s ahogy írok róla, az az érzés kerít hatalmába, hogy ma bizony egy ilyen könyv tűnik perverzitásnak. S bár a szerzője még a háború előtt lezárta, de óhatatlanul is rávetülnek a megrendült értékrend újratervezett szempontjai. Az agresszió árnyékában szabad-e hát, legitim vagy erkölcsös-e ma az oroszokról (még ha a múltjukról is) elfogulatlanul, empatikusan, tehát tisztességesen írni? Hammerstein Judit tanúságtétele, hogy lehet, sőt, kell is. Ez lenne a szakmánk felelőssége az artikulálatlan és korlátozatlan új-ruszofóbia idején. Az értelmiségi lelkiismeret azonban még ennél is tovább kell, hogy terjedjen:
„Nincs az az ár, amit szabad volna nem akceptálni, ha arról van szó, hogy biztosítani kell, illetve meg kell teremteni a feltételeket, amelyek nélkül az emberiség elveszti, elvesztheti nemcsak a pokolból való kiútját, hanem még annak a reményét is. Tehát amellett vagyok, hogy ezért a kivezető útért mindent akceptálni kell, akceptálni akarok és akceptálok is.”
Ezt a fasizmus idején írta Sinkó Ervin, Hammerstein Judit pedig nem jó ok nélkül idézi könyvében. Az olvasó meg szépen tovább gondolja, hogy mi következik mindebből a mára vonatkozólag. Majd megtoldja a „fasizmus” szót a neo-előtaggal és felcseréli a háborúval.
