Hogyan épül fel a közös emlékezet? Ki emlékezik ilyenkor? A MI vagy az ÉN? És hol az egyén szerepe mindebben? Ha igaz, hogy a történeteink folyamatos ismétlődésben vannak az idők kezdete óta, akkor hol az egyéni sors, és a döntés lehetősége mindebben? A lisszaboni színházban Tiago Rodrigues a legősibb mítoszokig nyúlt vissza, hogy újra írva/újra értelmezve ezeket, a mára-mára jó esetben csak a kötelező olvasmányok között forgatott szövegeket, ismét vitára bocsássa. Kezdő darabja, az Iphigénia Anne Théron rendezésében került színre a 76. Színházi Fesztivál keretében, Avignonban.
„Emlékszem.” Kezdi a darabot a nők, a dühös nők kara. Tiago Rodrigues sajátos adaptációjában a kórus nem felmondja, hanem megkérdőjelezi a tragédiát, visszatérve Iphigénia áldozati történetéhez. Ők azok, akik emlékeznek a cselekményre, és megidézik a történet főszereplőit. Lehívják a mítoszt a közös emlékezetből.
Agamemnón, Menelaosz, az Öreg, Odüsszeusz, Akhilleusz, Klütaimnésztra, Iphigénia mind ott vannak, ahogyan Euripidésznél és Racine-nál is. És Iphigénia apját, Agamemnónt is ugyanazok a kétségek gyötrik: mi van, ha nem hajlandó feláldozni lányát a trójai háború megnyerése érdekében? Mi van, ha lemond? Meg tudja-e változtatni a történelem menetét, meg tud-e majd szabadulni a múltjától és annak ismétlődésétől?
A színpadon a színészek körbe adják a szót, mint egy labdát. Egyik sortól a másikig keresik a közös emlékeket. Bizonyos értelemben mindenki megpróbálja megérteni a saját szerepét. „Úgy emlékeznek”, mint Klütaimnésztra, mikor érkezik: „Emlékszem erre a helyre. Emlékszem erre a pillanatra. Itt lenni. Mintha évekkel ezelőtt lett volna. (...) Úgy emlékszem rá, mintha már átéltem volna. Mintha valaki mesélt volna nekem egy történetet, ahol mindez megtörtént. De arra már nem emlékszem, hogy mi történt ezután.”
Miközben a férfi figurák saját helyüket, útjukat keresik a történet szálai között, addig a két női alak: Iphigénia és anyja, Klütaimnésztra határozott nemet mondanak és nem hajlandóak követni azt az utat, amelyet a sorsukról döntő férfiak kijelöltek számukra.
Ők már egy másik térben és időben léteznek, mint a klasszikus tragédia szereplői, mert meg merik kérdőjelezni a hatalmat. Kérdéseik szabad akaratról és felelősségről szólnak. Hiszen mindig van választásunk. Választhatunk mást is, mint a háborút, a bűnözést – ezt kiabálják a nők.
A darabbéli férfiaknak viszont nincs elég erejük ahhoz, hogy vállalják ezt a szabad akaratot. Annak ellenére, hogy felismerik: nincsenek beavatkozó, segítő felsőbb hatalmak – csak az egyén létezik a jelen idejű tetteivel. A bátyjával, Menelaosszal folytatott heves szóváltásában Agamemnón kijelenti: „Az istenek olyan történetek, amelyeket azért mondunk a görögöknek, hogy igazolják azt, amit egyébként nem értenének meg”.
Tiago Rodrigues nyelve egy új nyelv, amely megszabadul azoktól a hiedelmektől, amelyek eddig a főszereplőket a mitológiai figurák szerepére korlátozták. Egy olyan nyelv ez, amely felszabadítja őket, és lehetővé teszi számukra, hogy saját nevükben fejezzék ki magukat, hogy megtestesítsék a helyzeteket, ahelyett hogy alávetnék magukat nekik. Mert a tragédia lényegében ugyanúgy végződik, mint Euripidésznél – Iphigénia meghal, ám az elkerülhetetlen vég ellenére alapvetően újszerű, mert azt kizárólag a szereplők akarata határozza meg.
Férfi figurái a hatalomban hisznek, ami szerintük egyet jelent a háborúval – és ilyen módon az Iphigénia által képviselt ártatlanság halálával. Ők a hatalom eszméjének a rabjai, és nincs erejük, hogy megszabaduljanak tőle. A nők viszont radikálisan elutasítják ezt az utat, amelyet a mítosz kijelölt számukra. Élnek, és választanak.
Klütaimnésztra rendkívüli karakter. Arra kéri a férfiakat, hogy adják fel, és egyértelműen megfenyegeti Agamemnónt: „Ha megölöd Iphigéniát, ezek a kezek jelentik majd a vesztedet”. Dühös nő, akinek eltökélt szándéka, hogy Agamemnónt a történelem szemében felelősségre vonják bűneiért. Anyjával ellentétben, Iphigénia nem harcol. Csak nemet mond.
Anne Théron előadásában a kart két női hang: egy színésznő és egy táncosnő szólaltatja meg. Velük együtt tízen vannak a szereplők a színpadon. Végig. Néma jelenlétük, tekintetük energiája erősíti, mintegy megemeli az éppen játszók mondandóját. Súlyozza azt. Óriási, néma összjáték ez, ami túl a tökéletes színészi teljesítményen, láthatóvá teszi, hogy történeteinket a jelen nem lévők is alakítják – mindig. Soha semmiben nem vagyunk egyedül.
Tere első ránézésre üres, tengerparti síkvidék – egy föveny, ahol mindenki arra vár, hogy a szél feltámadjon. Aztán egyszer csak elmozdulnak a padlózatot alkotó dobogók, mint óriási tektonikus lemezek, megtöredeznek, a figurák között egyre mélyülő törésvonalak mentén.
A horizonton óriási kifeszített vetítővászon, rajta a semmibe vesző tenger csíkja, partján katonák kísérteties sziluettjei, akik guggolva, tűz körül ülve, tétlenül, vagy mozdulatlanul állnak a nyílt tengerrel szemben, a horizontot fürkészve, vagy a parton járkálva.
Gyötrelmes várakozásuk, sürgető háttér-jelenlétük egyre nagyobb nyomással nehezedik az előttünk kibontakozó tragédiára. Gyomrunkban érezzük a nyomást, a „menni kell” sürgetését, és azt a prést, amibe fogva vergődik Agamemnón, és amivel felveszi a harcot Klütaimnésztra. Mert egy anya féltése, szerelme nem ismeri a háború, a felfoghatatlan férfi ego sürgetését, ha a gyermeke életéről van szó.
Anna Théron minimalista, végletekig letisztult, erejét egyszerűségében lelő multidimenzionális rendezése nagy erővel szólaltatja meg a nők hangját, a háború értelmetlensége ellenében. Francia és portugál színészekből álló csapata óriási fegyelemmel, tehetséggel és alázattal szolgálja a közös célt, az emlékezést.
És Iphigénia meghal. Nem mond nemet személyes sorsára, de menekülni akar a hazugságok elől, legyen az az istenek vagy az emberek hazugsága. Nem hajlandó fenntartani és együttműködni egy olyan rendszerrel, amelyben a hatalom bűnözést szül. Radikálisan vágja el azt a köteléket, amely a tragédiához kötötte. Nem akarja, hogy gyászolják. Visszautasítja, hogy kihasználják. Nem akar mártírrá válni. Kilép a játékból. Szabad nőként távozik.
Eltávolodik, és leül háttal. A tengert nézi. A többi színész is így tesz. Mi is.
Mind a tengert nézzük.
Közös emlékezetünk: erőnk és végzetünk is egyben.
Infó:
Iphigénia. Rendező: Anne Théron.
Színházi Fesztivál, Avignon
