A liaison
A vakondok túrta gyep közepén,
a virágzásba feledkező bokor-
rózsa mellett a színét feladó
ernyő, amely fűnek és fának
árnyékot ígér, példázni kezdi,
mint a matematikai képlet,
az elmondhatatlant. Nem a parkról
szól, s nem is a keszekusza sorsról,
hanem az ötven évvel korábbi
tavaszban futó, libbenő lányról,
ki asszonyként kontyos és komoly lett,
és a fogai közt labdát tartó
kutyáról, amikor tizenkilenc
éves voltam, nappal sem több, kevesebb,
fejem fölött a fakó nappali
holddal. A liaisonról szól, amelyről
néhány nap múlva lehetetlen volt
fél évszázadon át bármit mondani.
Judith
A mindenségit! – ragadja fel a könyvet,
amelyet éppen e szó zár. Ráfókuszál,
töpreng, hogy ez volt-e? Mi is a valóság
belőle, és mi a zizegő valótlan?
Kedveli a selyemszalag könyvjelzőket,
a regényekben leginkább ezt szereti.
A művet borzongó kezében tartva
céltudatosan, büszkén teszi láthatóvá
a vérpiros csíkot: ahogyan a lapok
tektonikáját megjelöli, s amiként
közülük kilóg, a fehér mindenséget
megnevezve és kettéosztva. Csodálja,
ismét, hogy miként is találkozott vele.
