Tíz ember áll a színpadon összezsúfolódva. Hétköznapi emberek. Nem tudjuk, hol vannak és nincs semmi kapaszkodó, ami segíthetne felismerni a teret, amelybe ezek az emberek be lettek zárva. Nem tudnak elmenni, mégsem tudják, mi tartja őket vissza. Mivel nagyon sötét van, azt sem tudják, hányan vannak. A 2021-ben elhunyt svéd drámaíró, Lars Norén, által teremtett helyzet egyszerre érthető és felfoghatatlan.
Mindannyian sokkos állapotban vannak."Éppen vásárolni indultam" - mondja az egyik, "Épp a bőröndömért mentem" – így a másik, „Éppen elvittem a lányomat a tánciskolába" - mondja egy apa. Majd sorjáznak a kérdések: "Miért vagyunk itt?", "Mi ez a hely?” Ám sem válasz, sem megoldás nem érkezik.
A stockholmi Royal Dramatic Theater előadása több skandináv színház, valamint az Avignoni Színházi Fesztivál koprodukciójában jött létre 2022 januárjában a svéd fővárosban. Rendezője az a Sofia Adrian Jupither, aki szoros alkotói kapcsolatban állt a szerzővel annak haláláig, és 2012-től több darabjának ősbemutatóját is színpadra vitte. Lars Norén hagyatékát gyakran hasonlítják legnevesebb honfitársa, August Strindberg drámai munkásságához. Átitatja a lét fájdalmának élő húsa és az itt és most kimondásának igénye hajtja.
A Solitaire előadás esetében díszletről, „felrakásról” nem beszélhetünk. „És rendezésről sem...”, - gondolhatják azok, akik előadás közben felállnak és kimennek a teremből. Hiszen nem történik semmi. Csak állnak, és beszélnek. Igen ám. De éppen ezt a semmit megteremteni a legnagyobb kihívás és nagy önmegtartóztatás egy rendező számára! Értve olvasni egy szöveget és nem akarni eluralni azt felesleges akciókkal, gesztusokkal, melyek mind azt hivatottak mutatni a nézőnek, hogy nagyon is jelen van a történéseken keresztül és ő mozgatja a darabot.
Sofia Adrian Jupither rendezésének végtelen intelligenciája abban áll, hogy felismerte: lehet merni nem-rendezni. „Csak” jelen lenni a félhomályban és mint egy láthatatlan karmesteri kéz vezényelni a szavak zenéjét, hogy a szöveg értelme által jusson el a nézőhöz saját (valljuk be gyakorta céltalan) életének drámai leképzése.
Az okos fénytervezés következtében eltűnik a határvonal színpad és nézőtér között, hiszen mi nézők ugyanabban a félhomályban ülünk lent, mint amiben a tíz színész egyhelyben állva -100 percen keresztül(!)- játszik odafent. Ahogyan rendezőjük, ők is elléptek színházi komfortzónájuk határain túlra. Minimális mozgásra, szinte láthatatlan arcjátékra korlátozottan óriási színészi alázattal és szaktudással képviselik a szerző szándékát.
Minden figura a maga módján reagál ezen a névtelen és körülhatárolhatatlan helyen a helyzetre. A társadalmi burok eltűnik, az anya, a munkás, a diák már nem létezik, mindenki egyedül van önmagával. Egyedül vagyunk önmagukkal. Csak a tiszta én marad ebben a szokatlan helyzetben. Valóban velük vagyunk. Nem a helyzeten kívül, épp ellenkezőleg. Megéléseik ott rezonálnak bennünk, mind fizikai, mind egzisztenciális értelemben. Amikor a szereplők megkérdőjelezik, hogy miért vannak itt, először a fizikai bezártság okait kérdőjelezik meg, majd a világhoz való viszonyukat, egzisztenciálisabb értelemben. Ezek a kérdések nem misztifikálnak, hanem nagyon is konkrétak, egyszerűen, hétköznapi szavakkal fogalmaznak, hiszen olyan emberek ők, mint bármelyikünk. Döbbenetes élmény, ahogyan a félsötétben először olyan kuszának ható mondatok nyomán egy idő múlva már ismerőssé válnak számunkra a hangok tulajdonosai, és képünk lesz róluk. A nyugdíjas matematika tanárnő, a bevándorló anya két kisgyerekkel, az ápolónő, az idős bácsi. A szereplők mindegyike azon töpreng, hogyan viselkedjék egy olyan helyzetben, amelyet nem ért.
Mi, nézők is együtt kutatunk velük. Képzeletünkben végig veszünk mostanában ismert helyezeteket, azonnal beugranak például az illegális bevándorlás képei, a zsúfolt hajók gyomra, a konténerek. Aztán felötlik bennünk egy bevásárlóközpont liftje, de persze, rögtön le is beszéljük magunkat, mert azt azért mégiscsak tudniuk kellene, ha beszálltak volna egy liftbe! Előre akarunk futni gondolatban, mindenképpen megfejteni, érteni a történetet– és mint ilyen a tudás birtokában megnyugvást lelni végre.Mert ahogyan halad előre az előadás, úgy növekszik bennünk is érthetetlen feszültsége. Aztán a miért egy idő után számunkra is lényegtelenné válik és csak a hogyan marad.Hogyan éljék túl az életnek ezt a teljesen irreálisnak tűnő epizódját? Mit tegyenek, hogy ne uralkodjon el a pánik rajtuk és rajtunk? Hiszen milyen társadalmi és erkölcsi kódexekre hivatkozhat egy idegenekből álló csoport egy olyan szorongást keltő helyzetben, ahol az embereket megfosztották mindattól, ami társas lényekké teszi őket? Majd beüt az első halál. És a következő. Megmutatkoznak a rejtett indulatok, az állati ösztönök ugyanúgy, mint az utat az önvizsgálatban, a befelé fordulásban kereső spirituálisabb magatartás is.
És amikor már csak néhányan vannak talpon, akkor hirtelen véget ér az előadás. A tapsrend új értelmet nyer, hiszen első találkozásunk ez az addig csak hangjuk alapján ismert hősies színészek arcával. Ám az annyira vágyott megoldást nem kaptuk meg. Zsúfolt világunkban nekünk magunknak kell megkeresnünk azt. És felmerül bennünk a kérdés, vajon nincs-e szándékosan lecsavarva a fény körülöttünk, hogy a bizonytalanság érzése állandósuljék?
Infó:
Solitaire
Stockholmi Royal Dramatic Theater
Rendező: Sofia Adrian Jupither
Színházi Fesztivál, Avignon
