- „Ha tudom, ide sem jövök, hogy hozzánk, erdélyiekhez, határon túli kisebbségi magyarokhoz nem lesz egy szava sem”

Rendőrök irányították a forgalmat, lépésben haladt gyalogos, autó. A várost és a tábort övező fenyvesek még kellemes hűvöst nyújtottak, de a hőség biztos ígérete már ott volt a fenyők mögül beköszönő napsugarakban. Az időjósok is forróságot ígértek, de ez sem tántorította el az Orbán Viktort személyesen látni, hallani vágyókat. Hömpölygő embertömeg araszolt az Olt völgye felé levezető úton, a nagy napon ugyanis csak a miniszterelnököt szállító konvojnak, a Hírt Tv-nek és a román Antena 3 hírtelevízió autóinak szabad a bejárás. Mindenki más lecipelheti a völgybe, majd dolga végeztével vissza a felszerelést, aki nem bírja a gyaloglást, az nézze otthonról Youtube-on a nemzet miniszterelnökét.

Öreg házaspár megy lefelé az úton, rutinos helyiek lehetnek, mindkettőjüknél ott van a nap ellen szolgáló esernyő. Időben érkeznek, a beszédet fél 11-re harangozták be, egy órával korábban még lehet ülő helyet találni a nagyszínpad előtt leterített gumiszőnyegre kihelyezett széksorokban. Az első fertály ugyan névre szól, minden helyi híresség, egyházi vezetők, polgármesterek, romániai magyar és más határon túli területről érkezett politikusok, magyar kormányzati tisztségviselők, alapítványok képviselői itt kapnak helyet. Utánuk a korán érkezők. Szabályosan sajnálom a tűző napon székhez kötött hírességeket.

A beszéd több mint fél órás késéssel kezdődik, az évek óta szereplési lehetőség nélkül tengődő Tőkés László kihasználja az alkalmat, végtelennek tűnő beszéde miatt már egyesek morognak is.

De végre eljön a nagy pillanat, az immár elviselhetetlenné váló déli napsütésben elkezdi előadását Orbán is. A hőséget az ülőhelyek körül folyamatosan sülő kürtöskalácsok szene fokozza. Ha a csodálat és a szeretet is fűtene, akkor minden bizonnyal megégnénk, mert az tapinthatóan sugárzik a nemzet miniszterelnöke felé.

A percek teltével és a higanyszál emelkedésével azonban a lelkesedés és a figyelem is lankad. Teszek néhány kört a széleken álldogálók között. Amikor már az ukrajnai háború és az Európai Unió tévedéseit boncolgatja az előadó, egyre többen vonulnak át a kapun túli árnyékos, de kihangosítás nélküli részekre, az árus sátrak körül is megélénkül a forgalom s a kezdeti figyelem kezd átmenni egymás közötti cseverészésbe. „Ha így tudom, ide sem jövök” csapja meg a fülem a környezetből kirívó méltatlankodás. Kihasználom az alkalmat, próbálom megtudni az elégedetlenség okát. Fiatal házaspár kisgyerekkel. Nyilatkozni nem akarnak, de annyit elmondanak, hogy szerintük nem lenne szabad épp a déli hőségre időzíteni egy ilyen nagy érdeklődésre számító eseményt. Ők is a hőség tudatában jöttek, „mert kedvelik a miniszterelnököt”, de arra nem számítottak, hogy „hozzánk, erdélyiekhez, határon túli kisebbségi magyarokhoz nem lesz egy szava sem. A háborúról minden nap hallunk a híradókban, ezért nem jöttünk volna ide. Sok mindenben igaza van a háború kapcsán is Orbánnak, de nem ezt kell elmondani itt.” De hát évek óta így van ez, érvelek, de a nő szerint két év kihagyás után most „lehetett volna másképp”.

Két nagyon fiatal fiú törtet lendületesen a színpad felé. Egyik atlétában, a másik nagyon vastag kapucnis pólóban. Bár eléggé vegyes a hallgatóság, azért nem ez a korosztály a jellemző, a többség itt középkorú, idősebb, de kétségtelenül vannak fiatalok is. Megszólítom az egyik 20 év körüli srácot, hogy „hová a nagy sietség?”. „Haggyá vaze, mi ez itt, azt hittem déli koncert kezdődik”. Idős nő szól rám, hogy „a sajtó ne a tökrészeg fiatalokat faggassa”, van itt elég józan érdeklődő. Ő sem zárkózik el mindaddig, míg nem mondom el, hogy melyik laptól jöttem. „Hát eddig mind azt hazudták, hogy magukat az Orbán-kormány felszámolta. S lám mégsem.” Először nem értem miről beszél, majd leesik, hogy a Népszabadságra gondol, tisztázom is gyorsan a félreértést. „Egykutya, azok is hazudtak, maguk is hazudnak. Egyebet sem csinálnak csak szidják Orbán Viktort és a kormányát”, s ezzel véget is vet a társalgásnak a néni.

Találok egy zsebkendőnyi árnyékot a tér szélén, mellém húzódik egy miniatűr székely zászlóval díszített viszonylag fiatal férfi. Press feliratú belépőmet nagyobb érdeklődéssel figyeli, mint a kihangosított beszédet. Románcunk azonban a bemutatkozásomig tart. „Én aztán biztos, hogy semmit sem mondok magának. Kommunista újságnak biztos nem nyilatkozom”, utasít el határozottan, de széles mosollyal. Mosolya azt sugallja, hogy azért szívesen elbeszélgetne „az újságíróval”, akkor is, ha az egy „kommunista” laptól érkezett, csak kis noszogatásra, kérlelésre vár. Meg is kérdezem, mit kifogásol konkrétan lapunkban, amire ő döbbenten kérdez vissza: „Maga azt hiszi, hogy olvasok én Népszavát? Isten ments, nem olvasok én semmiféle hazudozó kommunista újságot. Maguk úgyis csak hazudnak, azt csinálják, amit Soros diktál. Maguk csak magyarul írnak, de a szívük nem magyar”, mondja továbbra is kedvesen beszélgetőpartnerem. Azt felajánlja, hogy folytassuk egy sör mellett majd a beszéd után, a nevét viszont nem árulja el, és azt sem, hogy melyik településről érkezett. „Erdélyi vagyok, székely, legyen ennyi elég”. Ennyit amúgy is tudok eltéveszthetetlen csíki tájszólásban beszélő alanyomról.

Nem véletlenül érdeklődőm arról, hogy honnan érkezett. 2010 óta nem voltam Tusványoson, s bár már akkor is igen népszerű volt Orbán Viktor Erdélyben, hiszen frissen szavazta meg az új parlament a könnyített magyar állampolgárságot, messzemenően nem volt ekkora tömeg. Miután a pénteki politikai előadások után a közönség soraiból kérdezési lehetőséget kapók szinte mindegyike vagy magyarországi, vagy más határon túli területről érkező volt, szombat délelőtt a meglepetés erejével hatott az Orbán-beszédre érkező helyiek hömpölygő áradata. Tényleg nem szervezetten szállították az embereket - önkéntesen, érdeklődésből vagy divatból jöttek, az autók rendszáma alapján elsősorban a két székelyföldi megyéből, de nemcsak onnan, Erdély minden szögletéből sorjáztak itt autók.

A tömegtől távolabb, az árnyékos részeken lézengők figyelnek ugyan, mert itt már időnként nehezen hallható a kihangosított előadás, de közöttünk nem érezhető a nagyszínpad előtti tömeget jellemző lelkesedés. Egy, a Fidesz-alapítók korosztályához tartozó nőt szólítok meg. Tímea esetében jól tippeltem, nem a miniszterelnök iránti csodálat hozta Tusnádra. Elmeséli, hogy ő tősgyökeres „tusványosi”, már akkor is részt vett, amikor még Bálványoson, sátrakban zajlott, tényleges szabadegyetemként a mára kirakattá vált tábor. De már csak véletlenszerűen találkozik ismerőssel, vagy ismerősök gyerekeivel. Azok, akik nem követték a „nagy átalakulást” azok kiszorultak, kimaradtak, kiábrándultak, akik meg követték az idők szavát, azok ma már „meghívott vendégként, főszervezőkként” vannak itt. Beszélgetésünk közben véget ér a miniszterelnöki expozé, pillanatokon belül elhúz az Orbán Viktort elszállító hivatalos konvoj. A román terrorellenes brigád autója zárja a sort, de nyilván ott hivatalból van a román Kormányőrség, a magas rangú hivatalos személyek biztonságáért felelős SPP, mint ahogy ott volt a csütörtök esti sepsiszentgyörgyi focimeccsen is, ahol a magyar miniszterelnök „Hajrá magyarok!” Facebook-poszttal szurkolt. „Elképesztő mennyire toleráns a román állam. Évek óta egyetlen kifogást nem emelve biztosítja ennek a tábornak a működését egy héten keresztül, úgy hogy a végén egy külföldi miniszterelnök biztonságát is kell szavatolnia, egy olyan miniszterelnökét, aki nem is akar román vezető politikusokkal találkozni. Annak tudatában biztosítják ezt a tábort, hogy egy másik állam politikai pártjának a rendezvénye, ahol bizony sokszor hangzottak el itt korábban nem épp barátságos beszédek a román kormányzatok irányába. Én komolyan csodálom ezt a türelmet és fegyelmet részükről”. Hogy jövőre is itt lesz? Nem tudja. Talán nosztalgiából igen. Addig kiheveri az idei keserűséget.