Az idei Tusványoson úgy csodálkoztam rá a táborra, mintha először lettem volna ott. Tizenkét év kihagyás nyilván sok, de a végbement változáshoz mégiscsak kevésnek kellene lennie. De nem. Ennyi idő alatt kiépült az a szép új magyar világ, amelynek leglátványosabb lenyomata a székelyföldi fürdővárosban évente megrendezett „szabadegyetem”.
Az áprilisi választások előtt gyakran felmerült, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem esetén miként lehetne lebontani azt a jogállamot megcsúfoló rendszert, amelyet a 2010-től sorjázó Orbán-kormányok kiépítettek. Tusványoson döbbentem rá, hogy nem is ez a legnagyobb gond. Az alaptörvénnyé silányított Alkotmányt vissza lehet csinálni, a rabbá tett közmédiát fel lehet szabadítani, ha van politikai akarat, a vármegyéket és főispánokat is egyetlen tollvonással vissza lehet küldeni a történelmi emlékek közé. A rabbá tett lelkek azonban rabok maradnak.
A magyar társadalom többsége, határokon belül és kívül, önként dobta el magától a szabadságot és építette újjá a rendszerváltás előtti „vidám barakkot”. Ezt a minden világok legjobbjaként felmutatott szép új magyar világot Kádár rendszeréből és Ceausescu személyi diktatúrájából gyúrták össze nagy-nagy hozzáértéssel, és ezt védelmezi, élteti most önként és dalolva sok millió magyar.
Szolgaian bólogató püspökök, határon túli kisebbségi politikusok, fiatal, jól képzett magyarországi kormánytisztségviselők hirdetik a nyugat alkonyát, kárhoztatják a nyugati szabadságot s éltetik azt a fasisztoid-kirekesztő katyvaszt, amit a minden magyarok Vezére nyújt számukra. Kisebbségi vezető politikusok mondják fel szemrebbenés nélkül a Budapestről kapott házifeladatot, támogatják lelkesen az erős, szuverén nemzetállamot a régiók Európája, a föderális Európa helyett. Senkit sem zavar a tudathasadásos állapot, nem gondolnak bele, hogy nincs erős magyar nemzetállam és gyenge Európa erős román, szerb stb. nemzetállam nélkül.
Veszélyben a magyar szabadság, hirdetik. És tényleg, de nem külső ellenség veszélyezteti azt.