Tíz honfitársból kilenc szerint a korrupció széles körben dívik idehaza, az ország háromnegyede véli úgy, hogy az üzleti siker egyetlen módja, ha a vállalkozónak vannak politikai kapcsolatai. Ezek után nem meglepő, hogy az emberek valamivel több, mint fele szerint a megvesztegetés és a hatalommal való visszaélés leginkább a politikai pártokra és a politikusokra jellemző, rögtön utánuk következnek a köztisztviselők, akik építési engedélyeket adnak ki.
Nem kell hozzá egész nap a hírportálokon lógni, hogy megállapítsuk: tűpontos képet ad a honi állapotokról az Eurobarométer legfrissebb felmérése. A milliós kenőpénzt a minisztériuma előtt átvevő államtitkár; a Fertő tavat vagy a Balatont a szakmai és civil tiltakozások ellenére, hivatalos engedélyeket lobogtatva, cseppet sem mellékesen állami milliárdok segítségével betonba fullasztó, kormányközeli nagyvállalkozó; vagy az uniós tenderek hatalom által favorizált nyertesének luxusjachtján pihengető külügyminiszter híre még a propagandamédián tartott választókhoz is eljutott.
Más kérdés, hogy ez immár alig lépi át az ingerküszöböt. A közösségi oldalak felületein rátartian büszke, az érdekeiért a boltban kardrántásig harcos, a szomszéd gyarapodását savanyú irigységgel figyelő honfitársak nemcsak rálegyintenek, amikor (tíz-, sőt, száz-)milliárdok sorsa nem a valós érdemeken múlik; hanem természetesnek veszik, ahogyan a megválasztott elit és a hozzá ezer szállal kötődő gazdasági kör intézi a nagyvilág dolgait. Persze mondhatni, mi ebben a meglepő, az átkosban is így működött az ország, ajándékokkal, szívességekkel, s persze megfelelően kibélelt borítékkal lehetett kék útlevélhez, megfelelő színű autó kiutalásához, SZOT-beutalóhoz, pult alól banánhoz jutni.
A rendszer változott, az elnevezésből előbb eltűnt a nép, aztán a köztársaság. Maradt a banán, immár jelzőként.