Akad némi hiányérzete az embernek a magyar kormányfő fajelméleti fejtegetése kapcsán: ennél azért nagyobb tiltakozást reméltünk a katolikus egyház vezető személyiségei részéről. Több okból is. Egyfelől a mondottak teljesen szembemennek a keresztény tanítással, ez pontosan az ellenkezője mindannak, amit Krisztus képviselt. Senki sem olvashatott az evangéliumokban különböző emberi fajokról, a kereszténységtől teljesen idegen ez a gondolkodásmód.
De ennél gyakorlatibb módon is kárt okoz ez a beszéd. Manapság egyes magyarországi szerzetesrendeknél ázsiai fiatalok tűnnek fel, júliusban például két vietnámi származású, már magyar állampolgársággal rendelkező jezsuitát szenteltek pappá. A Szentszék nagy reményeket fűz az ázsiai katolicizmushoz, Dél-Koreában és Vietnámban mind többen térnek át a katolikus hitre. Vajon azok a szerzetesek, akik már itt teljesítik lelkipásztori szolgálatukat, mit szólnak, amikor a „kevert fajról” szóló elmélkedést hallanak a magyar kormányfő szájából? És mit éreznek, amikor senki sem áll ki mellettük azok közül, akiknek ez a kötelességük lenne?
Ez a hallgatás azért is elkeserítő, mert méltatlan a katolikus egyház múltjához. A második világháborús szerepe miatt sokat vitatott XII. Piusz árnyékában itthon érdemtelenül kevés szó esik elődjéről, XI. Piuszról. Pedig a XXI. század egyik legkiemelkedőbb egyházfője volt, mert nemcsak a kommunizmus, hanem a nácizmus ellen is nagyon kemény bátorsággal, következetességgel lépett fel. Az 1937-es Mit brennender Sorge kezdetű enciklikája is ékes bizonysága ennek. A művet felolvasták a német templomokban, de a rezsim azonnal bezúzta. Mindenesetre ez volt a legkomolyabb nyílt tiltakozás Hitler nácizmusa ellen. Számos pap, szerzetes került börtönbe a fajelmélettel szembeni fellépése miatt, XI. Piusz pedig azt mondta Mussolininek a rasszista intézkedései láttán: szégyelli, hogy olasz.
Még szerencse, hogy a fajelméleti fejtegetését a kormányfő egyelőre nem öntötte le a kereszténység mázával. Bár félő, nagy túl nagy tiltakozás akkor sem lenne ellene.