Az embert, aki a vendéglő előtti megállóban száll le a pöfögő buszról, már ismerik Csucsán. Vagy Csúcsán – ahogy sokfelé írják és errefelé mondják is. Azért jön, hogy kérdezősködjék a Péter gyerekről. Akinek, azt mondják, a miniszter úr adott nevet. Petre Ciuceanu. Persze ennek a kalapos írófélének nem Petre, hanem Péter. Csúcsai Péter.
Ő azt vette a fejébe, hogy ez a gyerek egy költő fia. Goga úr is költő, ő a kastély tulajdonosa, még húszban vette meg a Berta nagyságos asszonytól. És Goga miniszter úr maga gondoskodik a Péter gyerekről. Úgy pátyolgatja, bár szigorral, hogy tényleg lehetne a saját természetes gyermeke is.
De az utas szerint Péter Ady Endre fia. És igen, ha valaki jól megnézi Péter arcát, tényleg talál valami hasonlóságot. Az a kissé görbült harcsaszáj és a nagy diószemek, akár…
A csapos felismeri az embert, kicsit bolondnak tartja, nem hagy fel ezzel az ostobasággal, hogy a Petru apja az a beteg költő lehetett, aki maga is járt ide néha-néha annak idején. Pedig nem lett volna szabad innia, de nem bírta megállni. De hogy az Anikó, az a gyönyörűség, aki annyira szép még ma is, odaadta volna magát annak a részeges, nyavalyás embernek? Na, nem!
Ez a Benjámin úr, vagy hogy hívják, valami zsidós neve van, nem éppen ahogy Erdélyben megszokott… Szóval nem is Benjámin, csak hasonló. Leül, megtörölgeti a homlokát, és azt mondja:
– Egy spriccert kérek – és engedi, hogy a csapos letegye elé az asztalra a vörösbort. – Simon úr itthon van?
– A Gergő? Bément az asszonnyal Kolozsvárra.
A vendég iszik pár kortyot, de megborzong.
– Meg kell hagyni, hideg… De nem ecet szódával?
– Ilyenek a borok mostanság – vonja meg a vállát a csapos. – Rossz idők járnak.
– Mondja – vált hirtelen témát a vendég –, mit tud az Ady fiáról?
A csapos pirospozsgás arcán széles vigyor jelenik meg.
– Ady fia? Hallottam, hogy írt ő valami fias verset, de én nem tudok verseket. Talán az Anyám tyúkját, de az nem Ady…
– Az nem – mosolyog az utas is. – A fiam bölcsőjénél, az igen, az Ady. Hűs lugasban, vén, nyári napon, Aludj, mikor az apád altat, Kicsi fiam: Felleg-bölcsőd sírva ringatom. De ott éppen a fia hiányát siratja. Hogy nincs neki…
– Nincs neki – bólogat a csapos. – Vagy van neki, de az is lehet, hogy inkább a Goga kegyelmes úré… Ki tudja? Tán csak az Anikó, mert olyan sötét nem lehetett, hogy ő ne tudja, ki a fia apja.
– Maga ismeri az Anikót?
– Ki nem ismeri? Az még mindig olyan gyönyörű, öröm ránézni. Pedig már… Hát, nem egy karonülő. De megszorongatnám én is.
– Tudja, merre találom?
– Még mindig a kastélyban takarít a Gyigyi nénivel, az anyjával. Meg mossa az urak szennyesét.
– Hát a gyerek?
– Nem gyerek az már… Úgy tudom, most itthon van az anyjánál.
– Goga úr neveli, azt mondta. Akkor meg ott is lehetne, nem?
– Nem hiszem… Nem szereti a nevelőjét. Goga úr szigorú hozzá. De a legjobb iskolákba próbálja járatni.
A vendég felhúzza a szemöldökét:
– Próbálja?
– Mert nem jól tanul. Csak futballozni szeret meg olvasni. Ha nagy ritkán hazajön, itthonra is mindig hoz magával pár könyvet, oszt levonul a Körös-partra, és csak olvas-olvas. Ha meg összejön egy pár hasonló korú fiú, akkor megy ott a futball hajnaltól napéjszakáig.
– Románokkal?
– Itt már majd' mindenki román. De nem mindegy az? Ő is román… Petre. Pár magyar család maradt, ott lent, Börvény felé… Az Anikó is arra él.
A vendég letesz egy ötpengőst az asztalra, jelzi, hogy nem kér vissza. A csapos alázatosan hajlong, hatalmas borravaló ez.
– Merre menjek?
A kiszolgáló ajtót nyit, kiengedi a vendéget, s maga is kilép az utcára. Csönd van, sehol egy lélek.
Mutatja az irányt… – Arra forduljon, uram, aztán meg balra. Kérdezze meg, melyik volt a Friedék háza régen, bárki megmondja. Boltos volt, de már mások lakják azt a házat. Na, ott már meglátja, hol lakik Ana Brudașcă…
– Az meg ki?
– Hát az Anikó! – nevet fel a csapos, és integet vendége után.
Az pedig a kalapját a kezében tartva lépeget, s bár nagyon kell figyelnie, el ne botoljék valami rögben, azért meg-megáll, gyönyörködni a tájban. A fenyvesek haragoszölden billegetik csúcsaikat. A csúcsokat Csúcsán – nevet fel magában Benamy úr.
Egy versszak is eszébe jut: Minálunk vannak zöld fenyők, Selymes pázsitú rétek, Minálunk annyi lepke van, De bánat is temérdek. Jó költő ez a miniszter, kár, hogy politikára adta a fejét – gondolja. – Barátja volt Adynak. Még Pesten is járt, kocsmázott a nyugatosokkal.
Közben megtalálta Brudașcăék házát. Öregasszony áll a porta előtt. Az újságíró köszönti, s megkérdezi:
– Maga-é a Brudașcăné?
– Én, hát!
– Aki a Goga úrnak mos?
– Amikor köll – mondja az öregasszony, kissé tört magyarsággal.
– És az Anikó a maga lánya?
– Ő meg takarít. Danolva – feleli büszkén az öregasszony.
– És itthon van-é a lánya?
– Lement a Körös partja felé, hazahívni Petrét… Mert az még reggel kiment a labdával. Tán abba se hagyná.
Az utas továbbindul, megtalálni, akit keres.
Lám csak: meg is találta. Szedett-vedett, falusi pálya, néhány leszúrt kerítésdarab jelzi a kapufát. A fiúk egy része románul kiabál, a másik magyarul, mégis megértik egymást.
Az oldalvonalnál formás asszony álldogál.
Ez csak ő lehet, gondolja az úr, és hozzálép. Valóban nagyon szép, még mindig. Barna haj, almaarc, csillogó szemek.
– Ugye, maga az Anikó?
Az asszony felé fordul, megnézi magának az idegent.
– Én, ha magyarul beszél hozzám.
– Mert ha nem, akkor?
– Akkor Ana – nevet. Gyönyörű a fogsora, és ez ritka errefelé, ahol a fogkrém sem ismert. És az arca, az áttetsző kék szemek! Búzavirág…
Az író nem tud betelni ennyi egészséges szépséggel.
– Melyik a maga fia, Anikó?
– Az a magas barna…
A vendég minden teketória nélkül rákérdez:
– Mondja, de őszintén, tényleg Ady Endre az apa?
Anikó hangosan kacag.
– Az úr mit gondol?
– Én csak azt, hogy magának akkor még nem volt ura a Jani. És hogy akkor is ott dolgozott Gyigyi nénivel együtt a Bonczáéknál.
– Ez így volt.
– És a nagybeteg költő összeveszett Csinszkával…
– Megesett néha. Sokszor hallottuk a kiabálást. Tán még verték is egymást.
– És Ady kilopózott, megkereste magát. És akkor megtörtént, éjjel. Erőszak volt.
– Nézzen rám, olyannak lát, aki nem bír el egy ittas férfival, ha az nem kell neki?
– Szóval tényleg ő volt a tettes?
– Tettes? – Anikó harsányan nevet. – Nem kell azt tudnom, sötét volt. Meg hát aztán kiabálni se tudok, ha már tele van a szám.
Dévajkodik, de jól áll neki.
A fiúk közben lejönnek a „pályáról”. Péter odasiet az anyjához.
– Farkaséhes vagyok. Mit adsz ennem?
– Gyigyi mama paszulyt főzött.
Benamy jól megnézi a legényt. Tökéletes Ady-fej, haj, szem, bőr, testtartás… Csak a magasság, az egészen más, tán az Anikóé.
– Péter, beszélnék veled pár szót.
Petre kérdően néz anyjára, az biztató mosolyt küld neki.
– Péter, neked mihez van leginkább kedved?
– Most?
– Nem. Úgy általában.
– Hááát… futballozni.
– Ki a kedvenc futballistád?
– Valcov Petea. Meg a Dobay.
– Dobay? De az magyar!
– Dehogyis magyar. A román válogatott balszélsője… Ha én olyan gyors lennék!
– Azt hallottam, hogy olvasni is szeretsz.
– Szoktam.
– Van kedvenc olvasmányod?
– Ami jön… Segesváron van pár saját könyvem is. Vettem.
– Román vagy magyar?
– Román több van. Azokat a kegyelmes úr adta, hogy okosodjak… Ő verseket ír.
– Bizony – bólogat az író –, Goga úr jó költő. Hát te?
A fiú lesüti a szemét.
– Én is írtam már. Egy lányhoz…
– Lányhoz? Nocsak! Elmondanád?
– Jó, de csak az elejét tudom kívülről. Nekem semmi kincsem, mivel apám nincsen…
Az író int, hogy ennyi elég is. Arra gondol: talán mégsem Ady fia ez.
