Isten dicsőségére, Szent Anna tiszteletére, az ezeréves Magyarország területi épségéért és jólétéért, valamint lelkük üdvösségéért építettek kápolnát a balatonszéplaki római katolikus nyaralók az ez alkalomból kibocsátott, díszes rajzolatú emléklap tanúsága szerint. Hogy pontosan mikor történt ez, egy csöppet bizonytalan: az oklevélen az „1941 Nagyboldogasszony havának 17. napja” dátum olvasható, de merőben valószínűtlen, hogy a széplaki hívek a legcsikorgóbb januárban gyűltek volna össze, hogy egy fűtetlen templomocskában éltessék az Urat.
Arról nem is beszélve, hogy ekkor, 1941-ben a sajtó nem is adott hírt balatonszéplaki templomavatásról, pedig ha ilyesmi történt a tómelléki nyaralótelepek valamelyikén, arról rendre beszámoltak. 1920 és 1945 között nem kevesebb, mint 38 – zömmel katolikus – üdülőtelepi kápolna létesült az fürdőhelyeken. Bizonyosan hasonló forgatókönyv szerint, ahogy Balatonfenyves esetében történt 1933-ban: „tábori szentmisét tartanak, gyóntatnak, áldoztatnak a nagykanizsai ferencesek (…). De megindult már a mozgalom a templomépítés érdekében is. Aránylag rövid idő alatt már mintegy 3000 pengőt jegyeztek a templomépítésre a telek- és nyaralótulajdonosok azzal a kötelezettséggel, hogy a jegyzett összeget 3-5 év alatt lefizetik.”
Balatonszéplakon, ezt a legrégebbi nyaralóktól tudjuk, a harmincas években a település közepén álló Beszkárt-üdülő étkezőjébe jártak istentiszteletre a hívek, ahogy az üdülő adott otthont azoknak a piknikeknek is, ahol a kápolna javára gyűjtötték a filléreket. Volt, aki pogácsát sütött, más képeslapot rajzolt, aztán a jó katolikusok megvásárolták egymástól, ki mit hozott, és ezzel is gyarapodott a templomalap. Ami biztos, hogy 1943 nyarán már nemcsak állt, de használható is volt az épület. Az Új Somogy beszámolója szerint augusztus elsején, vasárnap dr. Beresztóczy Miklós pápai kamarás áldotta meg a kápolnát, az ünnepélyes szentmisén pedig dr. Kultsár István miniszteri tanácsossal, a Balatoni Intéző Bizottság elnökével, dr. Kenderessy Ferenc tabi főszolgabíróval és Wolmuth Imre püspöki tanácsos-plébánossal az élén „nagyszámú hívősereg” vett részt. A szenténekeket a Siófoki Dalkör zengte, s hogy immár hangszerre is futotta, mutatja, hogy a kórust ifj. Erdős János tanárjelölt kísérte harmóniumon.
A kápolnát a nyaralótelep szívében építették meg. A másfél évtizeddel korábban készült parcellázási terven persze hiába is keresnénk: arra úri kaszinót rajzoltak, fürdőegyesületi székházat, kertvendéglőt, fürdőpartot és homokos plázst, a kápolna későbbi helyére meg egy olyan díszpark-füzért, amely az új nagyállomást kötötte volna össze a vízbe messze benyúló kikötőmólóval. Mindezekből azonban nem lett semmi, a kispénzű hivatalnokréteg, amely a jövőt csemetefák formájában magában hordozó homokos pusztán telket vásárolt, beérte a két régi vasúti őrházzal meg a nádasba benyúló stégekkel. A díszparknak fenntartott földdarabra pedig a telep egyik házi építésze, az egyébként modernista villákat tervező Rathing Ferenc tervei alapján, Gulyás Mihály építőmester kivitelezésében építtették meg a kápolnát.
Hogy a hívek hogyan voltak képesek összekalapozni a templom árát, azt nem könnyű megmondani. A siófoki plébánián sajnos nem maradt fenn semmilyen irat a Szent Anna kápolnával kapcsolatban, így a templomépítő bizottság tagjait és az adakozó széplaki katolikusok névsorát egyelőre nem ismerjük. A telepen jobbára minisztériumi hivatalnokok, MÁV-alkalmazottak, katonatisztek, mindenféle rendű és rangú tisztviselők nyaraltak, tőlük már a pogácsáért adott fillérek is szép hozzájárulásnak számítottak. A fürdőhely reklámarca, a harmincas években itt kastélyépítést fontolgató Albrecht főherceg ekkor már messze járt, a parcellázást lebonyolító Szűcs Zsigmondtól pedig – lévén pesti zsidó nagypolgár – e tárgyban akkor is aligha várhattak volna segítséget, ha nem hunyt volna el 1941 augusztusában. Gyanítjuk tehát, hogy a terület eredeti tulajdonosa, a veszprémi káptalan adhatott valami támogatást; ahogy eminens egyházi kapcsolatokkal kellett rendelkeznie az egyik legszebb vízparti Bauhaus villát építtető Hangay Rupertnek is: a kiváló zongorista hírében álló pap ekkoriban Dunaharaszti plébánosaként szolgált.
Ugyanígy nem tudjuk azt sem, hogy vajon Szűcs Zsigmond személye és kétségtelen elfogadottsága – az ő és felesége, Eckstein Klára nevét viseli a kezdetektől mindmáig a telep bejáratától induló Zsigmond és Klára utca – vajon hozzásegítette-e Balatonszéplakot ahhoz, hogy a béke (habár kissé szegényes) szigete maradjon a legnehezebb időkben is. Ami biztos, hogy sosem emlegették egy sorban mondjuk Földvárral vagy Szemessel, ahol – a Magyarság megfogalmazása szerint – „a nyaraló magyar közönség a saját hatáskörében gondoskodik arról, hogy üdülése nyugodt, zavartalan, zsidómentes legyen”. Azaz ott a fürdőegyesület vétójoggal akadályozta meg, hogy zsidó polgárok vásárolhassanak telket vagy nyaralót az üdülőtelepen.
Abban viszont ugyancsak kételkedünk, hogy a Siófoktól alig két kilométerre fekvő Balatonszéplakot ne legyintették volna meg a történelem viharai. A „Zsidófok”-ként gúnyolt város közvetlen környékén már a harmincas évek elején megindult a keresztény középosztály helyzetbe hozása, az 1933-as hírek szerint például az „egy bizonyos közönségréteg” kedvelt nyaralóhelyévé vált település mellett, a Sió túlpartján „kizárólag a keresztény középosztály tagjai részére” parcellázott a Magyar Tisztviselők Takarékpénztára, és „a kísérlet fényesen sikerült”, a telkek elfogytak. A zsidótörvényekkel párhuzamosan később egyre sokasodtak a jobboldali sajtóban a háborgások arról, hogy a zsidók miatt zsúfoltak a szállodák, nincs szoba a panziókban, sokat kell várni az éttermekben, és egyáltalán, teli van velük a strand.
Az 1944-es nyári szezonra aztán minden megfordult. Arról diadalittas jelentések érkeztek ugyan, hogy „zsidótlanított Balaton várja a magyar tenger partján üdülésre a keresztény középosztály tagjait, mert a történelem szele elsöpörte a kihívóan viselkedő, pöffeszkedő fajta tagjait”, s csak Siófokon 120 zsidó villát foglaltak le – természetesen „luxusberendezéssel” –, és hogy „a strand homokját nem társadalmi életre, nem zsíros üzletek megbeszélésére használják fel, hanem munkában megfáradt emberek élvezik a megérdemelt pihenést”. Igen ám, csak míg az előző évben 3500 vendéget fogadott pünkösdkor a fürdőváros, 1944-ben mindössze kétszázat. Így a szállodások és a vendéglősök könyörgőre fogták: még utcai plakátokon is csalogatták a keresztény középosztályt, vegye igénybe vendégszeretetüket.
Az a szezon még lement valahogy. Csendesen, a korábbi pezsgés helyett amolyan ideges várakozással. Aztán a decemberre megérkező szovjetek és a hátráló magyarok sajátos igazságot tettek. A négy hónapon át itt hullámzó front semmit sem kímélt, vallási különbségre való tekintet nélkül feldúlta az összes nyaralót, amit csak Siófok környékén talált.
