Talán nyáron irigykedem leginkább a gyerekre. Mert neki ez az évszak egyértelműen a nyaralásról szól, vízpartról és eufóriáról, izzó önfeledtségről. Én eközben javarészt izzadok, hang nélkül szentségelek a kánikulában, vagy épp küzdök a laptopom előtt munka címén, és ilyenkor még a világvége-elméletekre is fogékonyabb vagyok. Mire Dusi visszatér a Balatonról, már össze is omlik a civilizáció. Ha pedig fagylalttal és pálcás jégkrémmel próbálom csökkenteni a trauma messze gyűrűző hatásait, a mérleg nyög alattam nagyokat. Ilyenkor úgy lelassul az anyagcserém, hogy még a langyos víztől is hízom. Egy szó mint száz: a nyár a felnőttek ellen szóló, minden évben megújuló összeesküvés. A menekvés ára pedig egyre nagyobb.
Amikor ezeket a sorokat írom, Dusi az unokatestvéreivel és három nagymamával pancsol Siófokon. Vagy a magyar tenger magyar habjaiban, vagy az apartman lassan mélyülő medencéjében. Másodjára nyaralnak így, lassan hagyománnyá válik a nagyszülős kikapcsolódás, amely minden földi jóval kecsegtet. Az egyre felfoghatatlanabbá váló árak miatt a földi finomságok zömét itthon állították elő, vagyis hozott anyagból dolgoznak. Sok-sok nosztalgiával néztem, ahogy két nappal az indulás előtt zebrapiskótát és egybefasírtot sütnek, zsírba dermesztenek tarját és oldalast, majd szépen kitömik a hűtőládát, így lett a csomagok fele kaja.
Mi is így indultunk útnak a nyolcvanas években, annyi különbséggel, hogy a menü elmaradhatatlan része volt a parázson sült hús, miccs vagy gomba. Esetleg a kifogott hal rituális feláldozása szintén tűz fölött. Az fel sem merült, hogy a helyszínen vegyünk valamit, egyrészt mert akkoriban még nem volt minden tó vagy patak mellett tucatnyi lacikonyha, másrészt meg amit az ottani vendéglőkben adtak, ahhoz illett gyanakvással viszonyulni. A kinti sütés mindig a férfiak feladata volt, ahogy a benti kizárólag a nőké. Előbbi a fa szakszerű gyűjtésével kezdődött, a tűz belobbantásával folytatódott és a tudományos érveket sem mellőző, olykor késhegyig menő vitákban tetőzött, hogy mikor lehet kezdeni a sütést. Melyik parázs a jó parázs, és melyik az, amelyik csak kormoz. A nők és gyerekek addigra javarészt már olyan éhesek voltak, hogy akár az öngyújtó lángja fölött megpörkölt falatot is megették volna, de a tudományt nem lehet csak úgy siettetni. Apám is ilyenkor egészen átszellemült, az ősök időtlen szavára hallgatva nézte a lángokat, méricskélte a tenyerével a hőfokot, és mindig saját grillráccsal dolgozott, amelyet sütés előtt gondosan lehúzott szalonnával.
Ennek még nincs reneszánsza, mert ahhoz túl puccos lett minden kirándulóhely, viszont egyre többen érkeznek megpakolva. Súlyos ezreket spórolnak így, és nem kevés bosszúságot. Mivel rám és a nejemre csak a fuvarozás és a cipekedés feladata hárult, így a kikötői étteremsoron ebédeltünk. Potom kétezer-hatszáz forintért rendeltem magamnak gulyáslevest, amelyben nem kis döbbenetemre egyetlen húsocska értetlenkedett csupán. Meg is vitattam a pincérrel azt a filozófiai mélységű kérdést, hogy vajon miért is kell nekem egy magát krumplilevesnek egyáltalán nem álcázó fogásért gulyás mértékű árat fizetnem. Próbálkozott a válasszal becsülettel, de végül belátta, a dolog menthetetlen, így másodjára már a sűrűjéből hozott. Könnyen lehet, tűnődtem hazafelé, hogy az itteni árakba már eleve belekalkulálták ezt a könnyed interaktivitást, a játszani nem akaró vendégek meg maradnak annál, amit kaptak. De az is lehet, hogy így próbálják feléleszteni a magyarokban szunnyadni látszó kritikai szellemet, hogy ne egyék meg vakon a sügérfilének látszó pulykamellet, s talán akkor a brutális adóemelést sem hívják majd gondoskodásnak.
A nejemmel a saját nyaralás eszméjének is hódoltunk, hogy idén talán jó lenne ismét megnézni valahol a tengert, két év telt el úgy, hogy ilyesmire nem is gondolhattunk, hol a koronavírus, hol pedig a kiköltözésünk költségei miatt. Neki is fogtunk az ábrándozásnak, ám az álmodozás pont arra a két napra esett, amikor a forint épp ájultan hevert az imperializmus és a spekulánsok lábai előtt. Ahogy kúszott felfelé az euró árfolyama, úgy rövidült a mi nyaralásunk térben és időben, a 417-es szintnél már ott tartottunk, hogy elég lesz kimennünk a város szélére jó levegőt szívni, megenni az elemózsiát, és elnyúlni a fűben. Miért kell ezt komplikálni?
Könnyen lehet, hogy a sütögetés ideje is eljön majd a rezsicsökkentés védelmének jegyében, kint a kert végében, a háztömbök között, csak azt nem nyaralásnak hívjuk majd, hanem túlélésnek. De ezt a víziót megint csak az elmeblokkoló kánikula számlájára írom. Jobban járunk, ha maradunk a kezdeti képnél: ahogy elmerül a gyerek a magyar tenger habjaiban. Még nem számolgat köbmétereket és kilowattórákat, nem nézi meredten az árfolyamot, és nem hívja szakadatlanul a könyvelőjét. Boldog. Beéri az egyszerű fogalmakkal, amelyeknek még nem devalválódott az értelmük: játék, úszás, ebéd, nyár. A gyerekkor valutája, ahogy elnézem, még viszonylag stabil. Senki nem spekulál az ellenkezőjére. Nekünk meg marad a kissé szorongó remény, hogy így lesz jövőre is.
