Már egy ideje nincs tévénk. Ezt három-négy éve még elképzelhetetlennek tartottam volna, ma sima tény. És még csak nem is hiányzik. Hiszen korábban is legtöbbször csak szörföztem a számtalan csatorna között, alig fél percet időzve egy-egy helyen. Nem is filmet néztem, csak jeleneteket, nem is műsorokat, csak felvillanásokat. A szörfözés roppant magányos műfaj, a tétlen szemlélőt (értsd: a távirányítóhoz nem férőt) csakhamar kiborítja, hogy ő más ritmusban léptetne, máshol maradna hosszabb ideig. És hiába nem találtam magamnak olyan csatornát, ahol számomra értelmes tartalmat sugároztak volna, újra és újra feltúrtam a kínálatot, a pár másodpercek pedig órákká duzzadtak, tompa fejfájássá. Olyan érzetté, amikor az ember pontosan tudja, hogy ezt az időt egyenesen az ördögnek ajándékozta az életéből.
A tévé a szem rágógumija, mondta valaki a nagyváradi sajtókollégiumban, talán épp a vendégelőadóként érkező Vitray Tamás, aki képes volt némi distanciával és (ön)kritikai érzékkel viszonyulni a saját munkájához (is). Akkoriban, a kilencvenes évek közepén ráadásul ez még némi értetlenséget szült, túlfogalmazásnak gondoltuk, hiszen még innen voltunk a kereskedelmi tévék okozta mérhetetlen változáson, ami a közízlés formálását illeti, de már láttuk, hogy mire képes a médiaháború. Ma már semmi túlfogalmazást nem látok benne, a tévézés többnyire tényleg minimális élménnyel járó, üres kalória.
Nehéz volt elengedni az illúziót, hiszen a királyi tévén nőttünk fel. Azon az egyetlen (majd lassan megkettőződő) csatornán, amely állandó beszédtémát adott. Ha valamiért nem nézhettem meg a vasárnapi filmet, ami néha jobb volt a szombat estinél is, mert épp több rossz fát tettem a tűzre a megengedhetőnél, vagy apámból kijött az orvos, és az alvás elengedhetetlen mennyiségéről tartott előadást, amely az ember egész fejlődését meghatározza, akkor másnap a suliban páriának érezhettem magam, hiszen mindenki annak fordulatait tárgyalta. Az a tévé monopolhelyzetének köszönhetően közösséget teremtett a nézőiből, még akkor is, ha legtöbb műsora nem maradt volna talpon egy maihoz távolról hasonlító versenyhelyzetben. Ki akarta volna megmenteni Isaurát a rabszolgasorstól négy másik szappanopera szorításában? Ki nézte volna Egri János roppant statikus vetélkedőjét, az Elmebajnokságot, ha több csillogó-villogó vetélkedő szórta volna a pénzt? A királyi tévé nagy magányában megengedhetett magának olyan luxust, mint a főműsoridőben adott Vers mindenkinek, vagy A hét műtárgya. Ma már mindkettő olyan, mint a borostyánkőbe dermedt ősi bogár. Vitrin mögött a helyük.
Mára azzal a bárgyú reménnyel is le kellett számolnunk, hogy a konkurencia versenyhelyzete csak az értékeset tartja meg, a többi kihullik a rostán. A tévék ugyanis jó ideje vagy utánozzák egymást, vagy abban vetélkednek, hogy melyik képes jobban alulmúlni a másikat celebdömpinggel meg a valóság különféle sóival. Nincs ebben semmi rendkívüli, régi szabály, hogy sok nézőt csak alulról lehet hatékonyan szerezni és megtartani. Dusi viszont már abba nő bele, hogy a saját csatornáján tévézik. A sportközvetítések miatt ugyanis van internetes tévénk, ahol rajzfilmeket néz, de leginkább a YouTube Kids kisfilmjeit böngészi. Ennek köszönhetően kezdett papírrepülőket hajtogatni, dominókat rakosgatni hosszú kígyókba vagy a Dude Perfect nevű vicces társaság trükkjeit utánozni. Mi szabályozzuk a képernyőidőt és vele együtt próbáljuk kiszűrni a kéretlen tartalmakat.
Leginkább pedig azon dolgozunk, hogy a valóságot versenyeztessük a készen kapott, mesterséges világokkal szemben. Azt, ami tele van élménnyel, utánozhatatlan, és szerény véleményem szerint felülmúlhatatlan. Bár az én hátam mögött is hosszú médiafogyasztás áll, mégsem lenne a top öt legjobb pillanat között egy-egy tévésorozat ledarálása vagy az X-Faktor valamelyik évadának kéztördelő(?) izgalma. Sokkal inkább egy-egy távoli hely felfedezése, a bizsergető kíváncsiság, de olyan egyszerű momentumok is, amikor szánkózni tanulunk Dusival a bécsi Türkenschanzpark szelíd lankáin. Amikor elgémberednek az ujjaim a keményre gyúrt hógolyótól. Amikor próbálom kirázni a tengerparti homokot a papucsomból. Amikor törpének érzem magam egy hegy előtt. Az ízek, tájak, hangulatok szövedékét, vagy a kultúra mindig kreativitásra és értelmezésre ösztönző termékeit könnyen nyomja el a televízió, mert azzal az ígérettel lép fel, hogy mindezt lehet pótolni. De igazából csak megkerüli, koptatja vagy épp lehúzza a maga szintjére.
Esténként békésen vacsorázunk, nem tör be hozzánk a napközben már amúgy is olvasott hírek zűrzavara, nem alkalmazkodunk egy másik világhoz. Épp elég színes a sajátunk, ahol úgyis mindig történik valami, így legalább van idő észrevenni. Sőt: megélni. És ebbe azért időnként belefér egy-egy közös filmnézés is a laptopon. Vagy mozi, ha Magyarországon vagyunk. Most épp a Minyonok újabb kalandjai várnak minket a világ legnagyobb szívű gonosztevőjével. Utána pedig strand. Bár, bevallom, annak néha örülnék, ha a kánikula speciel nem élő egyenesben menne.
