antikapitalisták;szövetkezetek;szolidaritás;

2022-07-31 17:00:00

A szövetkezet nem csodaszer, csak eszköz, avagy Hangyából is lehet szalonna

Ha nem kapitalizmus, nem piac, akkor mi legyen helyette? A válasz az államszocialista rendszerek bukása óta komoly fejtörést okoz a baloldalnak. Az antikapitalista jövőképekben rendre előjön az önigazgatás, a közösségi tulajdon elve, s ennek reális formájaként a szövetkezeteket nevezik meg leggyakrabban. De mik is valójában a szövetkezetek? Amelyeknek komoly múltja van, és jelenleg is törvény biztosítja létezésüket. Miért nem szaporodnak, ­miért nem válnak egyre kedveltebb gazdálkodási formációvá? Többek között erről beszélgettünk Sidó Zoltán szakszervezeti szervezővel, a Fordulat folyóirat szerkesztőbizottsága és a Szolidáris Gazdaság Központ tagjával, aki kutatóként is foglalkozik a témával.

– Miért jelenthetnek a szövetkezetek pozitív alternatívát a jelenlegi gazdasági rendszerrel, az uralkodó tulajdonosi és munkavállalói formákkal szemben?

– Önmagában a szövetkezet nem csodaszer. Egy jogilag jól definiálható, közösségi tulajdonú gazdasági formáció, amelyet azonban úgy is lehet működtetni, hogy tökéletesen beilleszkedik a fennálló gazdasági-politikai folyamatokba. A Mondragón baszk szövetkezeti rendszert gyakran emlegetik sikeres példaként, mert fel tudja venni a versenyt a piaci cégekkel. A saját baszk mikrokozmosza valóban pozitív alternatívát mutat, de ha jobban megnézzük, hogyan működik, kiderül, hogy a globális értékláncok része.

Az észak-afrikai beszállítóit más cégekhez hasonlóan kíméletlenül kizsákmányolja. De említhetem a magyar szövetkezetek történetének legendás képződményét, a Hangyát, ahol faji alapon húztak éles határokat. Az antikapitalista formációkat kereső mozgalmi és elméleti emberek ezért részesítik előnyben a szolidáris gazdaság gyűjtőfogalmát.

– Hogyan néz ki ma egy szövetkezet?

– A legfontosabb vonása, hogy ideá­lis esetben minden munkavállaló egyben a cég tagja, tulajdonosa is. Így aztán közvetlen beleszólása van a döntésekbe. Azért mondom, hogy ideális esetben, mert a magyar jog kissé elnagyoltan határozza meg, a döntéshozásról kevés szót ejt, így valójában központosítva is lehet szövetkezetet működtetni. De induljunk ki abból, hogy minden tag tulajdonos és döntéshozó. Persze, mint a Mondragón példája is mutatja, ez nem jelenti azt, hogy nincs semmilyen szervezeti hierarchia. Itt is van menedzsment, de például közös döntés szabályozza, hogy mekkora lehet a maximális különbség a legkevesebbet és a legtöbbet kereső dolgozók bére között. Nem kotyog tehát bele mindenki a napi ügyekbe, de a nagyobb stratégiai kérdésekbe minden szövetkezeti tag beleszólhat. Ezt a jogot a gazdaságban mindig a tulajdon határozza meg.

– De a köztulajdon mennyire motiváló?

– Elterjedt felfogás, még nekem is tanították a Corvinuson, hogy ha köztulajdonban van egy legelő, gyorsan lepusztul, mert mindenki addig legelteti rajta a tehenét, ameddig bírja. Ám Elinor Ostrom Nobel-díjas közgazdász, aki egyáltalán nem volt baloldali beállítottságú, kutatásai során más megállapításra jutott. Ő azt látta, hogy a legelőt vagy halastavat közösen birtokló emberek egyeztetnek egymással, és olyan szabályokat alkotnak meg, amelyek megakadályozzák az erőforrás kimerítését. Ami logikus, hiszen mind belőle élnek.

– Mindez nagyobb biztonságot sejtet. De egy szövetkezet is tönkremehet.

– Igen, de ellenállóbb. Amire a Covid-járvány szolgáltatott érdekes példákat. Nem az történt, hogy egy tulajdonos leírta költségként a munkavállalóit, és elbocsátotta egy jó részüket. Hanem a tagok együtt kitalálták, hogyan maradjanak talpon. Idehaza a Gólya Presszó és Közösségi Házat fenntartó szövetkezet is megerősödve jött ki a Covid-válságból, noha a vendéglátás a fő profilja. Be voltak zárva két évig. Megegyeztek, hogy kevesebb fizetést kapnak, újraelosztási rendszert dolgoztak ki, elindítottak új vállalkozási lábakat: egy biciklisfutár-szövetkezetet, egy kivitelező szövetkezetet. Mostani helyüket az Orczy téren saját maguk újították fel. És azóta újraindult a vendéglátás is.

– Gyakran vetik fel problémaként a tagok közötti konfliktusok, a klikkesedés lehetőségét. Ami rengeteg kommunát is szétrobbantott…

– A két formáció között nagyon lényeges különbség van. A kommunák általában elutasítják a működési szabályrendszereket, mert szerintük korlátozzák a szabadságot, és tekintélyuralomhoz vezetnek. Valójában éppen az informális viszonyokból szoktak autoriter rendszerek kialakulni. A jól működő szövetkezeteknél pontosan szabályozott, kinek mi a felelőssége, mibe van beleszólása. Termelési egység, és nem lépi túl ezeket a határokat.

– A kormány és a többi politikai erő hogyan viszonyul a szövetkezetekhez?

– A Fidesz-kormány próbált ­kezdeni velük valamit, létezett egy terv, hogy a közmunkát szövet­kezeti formába alakítják át, de nem lett belőle semmi. Magyarországon a diák- meg a nyugdíjas-foglalkoztatás működik szövetkezeti formában, aminek talán adóvonzata lehet. A demokratikus ellenzéki oldal teljesen passzív a témában. A legkomolyabban talán a Mi Hazánk foglalkozik ezzel az iránnyal, gazdaságfejlesztési programjának része a Hangya Szövetkezet hagyományának felelevenítése. Ebből is látszik, hogy a szövetkezeti forma bal- és jobboldali elképzelésekbe egyaránt beilleszthető.

– És a zöld mozgalom céljaiba, a nemnövekedés gazdasági kon­cep­ció­jába?

– Zöld szempontból a tulajdonforma, a tagok beleszólási lehetősége lehet fontos. Jelenleg egy szűk tulajdonosi kör döntheti el, fosszilis vagy klímabarát, megújuló energiát használjunk. Ezért kéne zöld mozgalomnak a tulajdon kérdésével is foglalkoznia. Az, hogy hozzáláncoljuk magunkat a valamilyen intézmény lépcsőkorlátjához, és követeljük, hogy a politikusok hallgassanak a tudósokra, jól néz ki, néhány embert biztos el is gondolkodtat, de valódi ráhatása nincs a dolgokra. Ahhoz hozzá kell nyúlni a tulajdonhoz.

– Az energiaiparban hogyan tudnánk szövetkezeteket létrehozni?

– Két irányban lehet mozogni. Az egyiket az energiaközösségek jelentik, amelyek helyi szinten szervezik meg az energiatermelést. Nálunk naperőművel tehetik, máshol szél­erőművekkel is. Ami pedig a nagy infrastruktúrákat illeti, a Trade Unions for Energy Democracy nevű nemzetközi szervezet például azt a modellt képviseli, hogy a nagy állami energiacégek vezetőségi testületeibe a dolgozói képviselet és a fogyasztók is küldhessenek delegáltakat. Így nem egyedül a tulajdonosi kör dönthetne fontos kérdésekben. Igaz, jogilag ez nem szövetkezeti megoldás. A lényeg, hogy ki kell törni a szimbolikus térből. Nem elég klímaválságról beszélni.

– A Fordulat 27. számába írt tanulmányában érdekes hazai példát említ a szövetkezetek és az önkormányzat termékeny kapcsolatáról.

– Nem biztos, hogy tudnánk több példát találni. A modell a Baranya megyei Alsómocsoládon alakult ki a 2008-as válság idején. A községnek már azon kellett gondolkoznia, hogyan tudják biztosítani az alapvető szükségleteket. Az önkormányzat kidolgozott egy programot, ösztönözte a háztáji gazdálkodást, adott hozzá süldőmalacot, takarmányt, szövetkezetekbe terelte az embereket, és azoktól rendelt élelmiszert, helyi szolgáltatásokat. Erre a modellre talán az észak-angliai Preston a legismertebb nemzetközi példa. Az ipar leépülése miatt egyre jobban leszakadt a térség. Ott elkezdték átalakítani a közbeszerzési rendszert: a helyi cégeket részesítették előnyben. Hogy például az iskola menzájára helyi termelőktől, ne pedig multicégektől érkezzen az élelmiszer. De az is kiemelt szempont volt, hogy a vállalkozás lehetőleg dolgozói tulajdonban legyen. Látványos sikereket értek el. Persze nálunk felmerülhet, mennyire egyeztethető ez össze az EU-s szabályozással, amely a szabad piacot támogatja.

– Az államnak is érdeke lehet, hogy támogassa a szövetkezeteket?

– Említettem már, hogy a szövetkezeti kérdés mindig válságidőszakokban kerül elő. A Hangya Szövetkezet is akkor jött létre, amikor a XIX. század végén az amerikai gabona diszkontáron elöntötte Euró­pát. Rengeteg kis- és középtermelő nem bírt megélni a piacon, és szövetkezetbe álltak össze. Később a Horthy-rendszernek is megérte, hogy támogassa a Hangyát, mert így a középparaszti réteget legalább valamilyen szinten stabilizálni tudta. A szocialista Jugoszlávia is önigazgatási modellel igyekezett legitimálni elszakadását a szovjet blokktól. Most ismét válságokban gyaloglunk, és az államoknak érdeke lesz a szövetkezeti forma támogatása, mert tompítani tudják vele a krízis társadalmi költségét. Nyugodt időszakokban viszont erős ideológiai és politikai elköteleződés kell ahhoz, hogy az állam a szövetkezetek mögé álljon.

– Mindezt ideálisan hogyan építené be egy pozitív jövőképbe?

– Mindegy, milyen elképzelésünk van a jövőről, ha nincs mögötte politikai és társadalmi erő. Engem most inkább ennek a megteremtése érdekel. Nem lehet addig igazi antikapitalista mozgalmat csinálni, amíg az életünk minden aspektusa totálisan ki van szolgáltatva a piacnak. Jól példázza ezt a görög Sziriza párt esete. Voltak vonzó jelszavak, zászlók, tömegek mentek az utcára, de mikor az EU azzal fenyegette a kormányra került politikai erőt, hogy egy hétvégére zárolja az ATM-eket, megtört az egész. A Szolidáris Gazdaság Központot, amelynek tagja vagyok, az hívta életre, hogy el kell kezdeni kialakítani azokat a formákat, amelyek az alapvető emberi szükségleteket – például a lakhatást, az élelem- és energiatermelést – másképp, szövetkezeti vagy egyéni önrendelkezési formában elégítik ki. Ha képesek vagyunk arra, hogy ilyen intézményeket jelentősebb számban létrehozzunk, az már adhat megfelelő anyagi alapot az antikapitalista, piacellenes mozgalomnak. Amíg ez nincs meg, nem tudunk labdába rúgni.

– És hogyan lesz meg?

– Mi most a bérlői lakásszövetkezet modellt próbáljuk megvalósítani. Az ingatlanokat nem lehetne privatizálni, a lakhatás költségeit pedig nem a piaci ár, hanem a tényleges fenntartási költségek határoznák meg. Erre vannak izgalmas nemzetközi példák, köztük a német Miets­häuser Syndikat vagy az uruguayi modell, ahol a lakáspiac 9 százaléka lakásszövetkezeti tulajdonban van, miután a szakszervezetek több évtizede kiharcoltak az államtól egy kedvezményes hitelt munkáslakások építésére. Jól működő hazai változattal kísérletezünk, és most föl­állt egy civil szervezet is a folyamat segítésére, a Szövetség a Közösségi Ingatlanfejlesztésért.

– Átfogóbb stratégiai elképzelés nincs?

– Nagyon fontos lenne a válság hatására újjáéledő szakszervezeti és munkásmozgalom és a szövetkezeti irány összekötése. Hiszen a hagyományos munkásmozgalomban a nagy szakszervezeti derékhad körül létezett egy csomó szövetkezeti infrastruktúra: lakások, fogyasztási szövetkezetek, önsegélyező pénztárak. A struktúra tetején pedig ott voltak a baloldali pártok. Szerintem ma is ez lenne a hatékony csapás­irány. Szakszervezeti vonalról azért előnyös, mert csökkentheti a tagok kitettségét a piacnak. Ha felidézzük a fogyasztási szövetkezeteket, a mostani áremelkedés mellett reális alternatíva, hogy megszervezzük a szakszervezeti tagok élelmiszer-ellátását valamilyen közösségi formában. A lakhatási válságra is válasz lehet, ha a szakszervezetekkel együtt csinálunk lakásszövetkezeteket. A szövetkezetek oldaláról meg azért lehet fontos ez a szövetség, mert a szakszervezeti mozgalom komoly társadalmi beágyazottságot tudna számukra biztosítani. Onnantól nem néhány kis szigetecskét jelentene ez a forma, hanem a társadalom mélyrétegeibe tudna organikusan beépülni. És ebből a szövetségéből képződhetne olyan politikai erő is, amellyel komolyan számolni kell.