Hosszában egy combcsont, keresztben – ha jól figyeltem – egy sípcsont, egy bőrszalaggal egymáshoz erősítve. Nem az a szép fehér, amit még a római korban földeltek el, és a természet már minden szerves anyagot lemállasztott róla, hanem frissebb, barnás, ránézésre legfeljebb néhány évet tölthetett a föld alatt. Ez egy mobil mikrofonállvány, amelyet a dalnok nem csak éneklésre használ, hanem időnként gitározik is rajta – persze csak úgy, mint Schuster Lóránt a gitártokon, a hangulat fokozása végett. A vállán valami papi palást, rajta fekete, horgolt (?) kendő, a fején előbb kosszarv, később valami fura korona. Az arca fehérre festve, a szája mintha be lenne varrva (de ez is festék), a nyelve természetellenesen vörös, a szeméből folyik valami; jó esetben talán csak vér. A színpadképtől Semjén Zsolt azonnal vitustánc-sokkot kapna és/vagy instant ördögűzést rendelne. Nem sorolom fel az összes műfaji kelléket, az olvasó elégedjen meg azzal hogy középen hatalmas, preparált ördögfej piros szemei világítanak.
Ez mind a show része, de a Mercyful Fate a legkevésbé sem a show-ról szól. Ez kérem művészet, színtiszta zenei élvezet, minőség, teljesítmény – tudja mindenki, aki már járt Mercyful Fate koncerten. Nem könnyű egyébként (mármint ott járni), mert utoljára a 90-es évek végén koncerteztek; nem sokkal egyszerűbb élőben elcsípni őket, mint mondjuk a Sex Pistolst. A mostani előtti turnéjuknak anno volt egy budapesti állomása is (a Metallica előtt játszottak), amin volt szerencsém részt venni: épp a dobokat szerelték, amikor megérkeztem – sajnos már lefelé, mert korábban kezdtek, és korábban is végeztek, mint ami a meghirdetett programban volt.
Ennyit röviden a szerencséről, mondhatnánk, de amit a sors az egyik kezével elvesz, azt néha a másikkal visszaadja – márpedig most visszaadta, nem is csak az egyik, hanem mindkét kezével.
Egy Mercyful Fate-koncert előtt csak egy kérdés van, és az is költői: hogy ki tudja-e énekelni. King Diamond, aki Kim Bendix Petersen néven Dániában született 1956-ban, vagyis már 66 éve, egészen extrém módon különleges énekhanggal és hangterjedelemmel rendelkezik. Helyesebb lenne az „énekhangokkal” kifejezés használata, mert hogy legalább három teljesen különböző van neki – de az is lehet, hogy háromszáz. A magas hangok valahol Anna Netrebko környékén vannak, a mélyek pedig saccra úgy Leonard Cohennél, és ha valaki azt mondaná, hogy ez három (négy, öt stb.) különböző ember, nem lenne nehéz elhinni.
És természetesen ki tudja énekelni. Sőt, ennél többet is tud: gyakorlatilag lemezminőségben énekelte végig a másfél órás koncertet a székesfehérvári Fezen második legnagyobb színpadán. Az előadás 22.30-kor kezdődött, és stílszerűen éjfélig tartott – ennél már csak az lett volna stílszerűbb, ha éjfélkor van a kezdés. A szomszédban, a „nagy” nagyszínpadon Majka szórakoztatta az egybegyűlteket, de a két művész közönsége között minimális az átfedés, így ez voltaképp nem zavart senkit. A Merciful Fate szeánszára meglehetősen elkötelezett, a dalokat kívülről fújó publikum gyűlt egybe, és a lelkesedésük az énekesre is átragadt: többször megköszönte az ovációt (az egyik alkalommal azt is hozzátéve, hogy a szíve részben Magyarországon/Magyarországért dobog, mivel a felesége magyar).
És jöttek a régi nóták sorban: a Dangerous Meeting, a Melissa, a Come to the Sabbath… Aki nem tudná hova tenni, annak az utóbbit ajánlanám egy gyors belehallgatásra, egyrészt az énekhang csekkolása végett, másrészt pedig bizonyítékul arra, hogy ennyire össze nem illő elemekből milyen egyedi és harmonikus zenét lehet kikeverni. A műfaj valamilyen metál, de hogy pontosan milyen, az a szakértőket is megosztja. A szöveg és a látvány alapján talán black, magában a zenében pedig van minden, mint a búcsúban. King Diamonddal mindig kiváló zenészek dolgoznak. A régi stábból már csak a gitáros van vele, de hozott egy másik gitárvirtuózt Svédországból, egy remek, energikus basszusgitárost az USA-ból és egy egészen kiváló dobost Dániából, és nem csak az ének, hanem minden hangszer külön-külön és együtt is úgy szólt, mintha stúdióban lennénk. Ilyen tisztán zenélni fesztiválon tulajdonképpen nem is lehet, meg stadionban sem – különlegesen jó akusztikájú hangversenytermekben esetleg. Egyszóval valószínűtlen volt, az is, ahogy előadták, meg az is, hogy az egyik ifjúkori ikon itt zenél előttünk, alig néhány karnyújtásnyira. Már ezért az egy koncertért megérte megrendezni az idei Fezent – de szerencsére nem csak ez az egy van, és már régóta minden évre jut valami hasonlóan kellemes meglepetés.
Infó
Mercyful Fate-koncert
Fezen Fesztivál, július 28.
