- Erőt demonstrál

Egy szemek nélküli, közel öt méter magas fekete női mellszobor fogadja a látogatót az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálé központi kiállításán. A bronzból készült Brick House (Téglaház) című alkotás rejtélyes arca és kupola alakú, egyszerre szoknyát és téglaépületet idéző teste elképesztő erőt sugároz. A szobrot a művész először 2019-ben – elkészültének évében – állította ki New York-ban a High Line nevű egykori magasvasút-szakaszon, ahol az alak mintegy istennőként figyelte a Tizedik sugárutat. A mű az idei biennálén elnyerte az egyik Arany Oroszlánt, a főkurátori válogatás legjobb kiállítójának fődíját.

Leigh művészetének gigantikus volta azonban nemcsak a főkiállításon érhető tetten, de az Egyesült Államok Pavilonjában is, ahol idén a chicagói születésű művész képviseli a hazáját, ráadásul mint első, önálló kiállítással érkező fekete női alkotó. A tárlat címe Szuverenitás (Sovereignty), melynek fókuszában a fekete női identitás áll, a nagy méretű szobrok is a női testet, a népi építészetet, valamint Afrika és az afrikai diaszpóra hagyományait idézik fel. Erre a szemléletre már a pavilon külseje is utal, melyet Leigh nádtetővel fedett be – így utalva egy 1930-as évekbeli nyugat-afrikai palotára –, a homlokzata elé pedig a Szatellit (Satellite) című hét méter magas bronzművét helyezte el, mely a guineai partvidék baga törzsének D’mba nevű női mellszobrait eleveníti fel, melyet a helyi közösségek az ősökkel való rituális szertartásokhoz használtak – Leigh szobrának felső része mégsem emberi fejet formáz, hanem egy parabolaantennát.

A kiállítás nagy része a XIX. századi gyarmati időszakból inspirálódik, és fordítja ki azt: az első teremben például egy vízzel teli, téglalap alakú medencét látunk, melyben egy derékig hajló fekete nő mossa a ruháját. A művésznek az Utolsó ruhadarab (Last Garment) című alkotásához az inspirációt C. H. Graves fotóművész egy Jamaicában készült 1879-es Mami utolsó ruhadarabja (Mammy’s Last Garment) című képe adta, mely eredetileg arra szolgált, hogy a vízben álló mosónő sztereotip ábrázolásával fellendítse a sziget turizmusát. A korabeli, ehhez hasonló fotók gyakran az alanyok beleegyezése nélkül készültek el, ők azt sem befolyásolhatták, hogyan szerepeljenek azokon. A második terem széles szoknyájú nőalakja és a vele szemben álló kancsó szintén egy XIX. század végi fotót idéz, melyen egy fekete hölgy egy arcot mintázó edénnyel szerepel, melyet a dél-karolinai afroamerikaiak készítettek. A harmadik terem szobra – akárcsak a pavilon előtti óriási alkotás – egy stilizált fekete nőalakot ábrázol, melynek közel öt méter magas, nyúlánk testén emberi fej helyett egy félgömb látható. A mű az afrikai diaszpóra úgynevezett erőtárgyait idézi meg, melyek a spirituális életben töltöttek be fontos szerepet: az emberek úgy vélték, isteni energiát és tudást hordoztak.

Az utolsó két terem szobrait már a misztikum járja át. Itt láthatjuk Leigh első portréját, melyet Sharifa Rhodes-Pitts íróról mintázott, aki műveiben az afrikai diaszpóra történelméről ír. A szobor azonban nem klasszikus képmás, Leigh a szerzőt egy közel három méter magas, dúskeblű anyaistennőként ábrázolta. Az arc nélküli, mázas Szfinx szobor szintén vonzza a tekintetet, míg a Szekrény (Cupboard) című rafiapálmából készült alkotás egyszerre idézi meg az 1931-es Párizsban rendezett Nemzetközi Gyarmati Kiállítás egyes kunyhó alakú építményeit, valamint Velázquez 1656-os Az udvarhölgyek című festményén szereplő Margarita Teresa infánsnő hatalmas szoknyáját.