Értelmiségi családban nőttem fel. Apám egy nagy gyárban volt gyáregység vezető, anyám gyári titkárnőként kezdte, de az ötvenes évek végére elvégezte a jogi kart és már bíróként dolgozott.
Belvárosi leválasztott kétszobás lakásban laktunk. A gangos, macska szagú körfolyosóra a cselédlépcsőn lehetett feljutni. Gyönyörű kilátás volt onnan a mai Katona József színház tetejére.
A lakás legjobb része az 5 méter hosszú és 4 méter magas előszoba volt, mert ott apámmal jókat fociztam, vagy gombfociztam, és tollasozni is lehetett. Cserében a konyha két négyzetméteres volt, és fürdőszoba hiába volt nagyobb, ha csak egy vízmelegítős, fafűtéses dobkályha volt benne. Miska, a részeges matróz hetente egyszer, ha képes volt rá, felhozott a hátán egy kosár tűzifát a pincéből.
A ház alatti pincerendszerben az Erzsébet hídtól a Vörösmarty térig el letett gyalogolni, ha az ember nem félt a patkányoktól, amelyek a gyertyafény hatására vad rohanásba kezdtek. A fáskamránk is valahol két utcával arrébb volt, így ha Miska nem jött, akkor a család bolyongott a sötétben egy-két hasáb fával.
A fűtés napi téma volt. Reggel 14-15 fokban ébredtünk, és gyorsan bekapcsoltuk a rádiót, hogy meghallgathassuk az aznapi mozgalmi indulókat, hátha attól melegebb lesz.
Apám 6-ra járt a vidéki gyárba, de előtte bekészítette a cserépkályhába a tüzelőt, amit nővérem az iskolából hazajövet begyújtott, hogy estére már 20 fok is legyen. A fürdőszobai dobkályhát csak hétvégén fűtöttük fel, de ez is csak kivételes alkalmakkor tette lehetővé a kádban való fürdést. Maradt a lavór, hétközben a 20 literes fazékban gázégőn melegített vízzel; hétvégén a kályhában 1-2 óra alatt felmelegedettel már lehetett dőzsölni.
Vasárnaponként program volt a jeges is. Egy vödörrel a kezében az emberfia korán reggel útra kelt. De vajon hova viszi azt a vödröt? Elsétáltunk a Pilvax köz végén lévő lovaskocsihoz, és beállítunk a sorba. 30-40 perc alatt kapott is az ember egy-két jégkockát. Na nem olyat, mint amit ma a koktélokba tesznek, mert két kockával meg is telt a vödör. A jégszekrény talán 30 literes lehetett, alul volt a „mélyhűtő”, felül a már nem annyira hűtő rész. Persze, polc nem volt benne, csak egy mély ólom edény, abban volt a jég, és a mellette lévő másik vályúban az, amit muszáj volt hűteni.
De a hűtés hiánya nem okozott nagyobb gondot anyám konyhaművészetében, mert nem tudott főzni. Kató néni, a nyolcvan éves takarítónő, a volt uradalmi szakácsnő azonban néha megszánt minket és remekelt. Egyébként hétvégeken urak voltunk, mert a Pilvaxba vagy a Kárpátiába jártunk ebédelni, és a Jégbüfében azt ehettünk, amit akartunk. Ez szüleim részéről nem volt egy kockázatos felajánlás, mert én mindig egy Islert kértem, a nővérem pedig egy adag tejszínhabot.
Ha hétvégén nem kirándultunk, és TV-t akartunk nézni, akkor elvillamosoztunk a város másik végében élő barátainkhoz, és együtt néztünk meccset vagy a Robin Hoodot.
Vidám gyerekkorom volt.
Persze, mikor hatvanháromban egy távfűtéses, liftes lágymányosi házba költöztünk, az nagy változás volt, és a 64-ben a magyar foci és vízilabda csapat olimpiai győzelmét már saját TV-n néztük. Ugyan panaszkodhattunk volna, hogy középiskolás koromban is a már mérnök nővéremmel egy szobában kellett laknunk, de ez egy ilyen kor volt.
Most attól félünk, hogy még egy kis rezsicsökkentés, és nyugdíjasként visszatérünk a lavórhoz. Ez ma már nem lenne olyan vidám, de higgyék el, túlélhető!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.