Axióma

Orbán Viktor, a fideszverzum alfája és origója. Erre a múlt heti, felettébb fordulatos Hegedüs Zsuzsa-szappanopera is rávilágított, de e törvényszerűséget volt szerencsém testközelből is megfigyelni - akkor, amikor a közmédiánál dolgoztam.

A kormányoldalon axióma, hogy Orbánnak mindig, mindenhol, mindenkor igaza van - az összes hazai és külföldi szereplőt hozzá kell viszonyítani. Aki szövetségre lépett vele, támogatja vagy méltatja, az dicsérendő, aki a politikai ellenfele, ellenzi vagy kritizálja őt, az pedig megvetendő. Hogy ki hova tartozik, az az adott pillanat függvénye, a kategóriák könnyedén átjárhatóak.

Egyik egykori felettesemnek kiváló érzéke volt ehhez a logikához: a New York Times-ot például tekintélyesnek minősítette, valahányszor az amerikai lap Orbán vagy kormánya számára pozitív hangvételű cikkéről írt beszámolót. Ellenkező esetben ugyanez az újság arra sem volt méltó, hogy idézzék.

Ugyanez az elv(telenség) érvényesült Hegedüs Zsuzsánál, mihelyst szembefordult a kormányfővel: Orbán bizalmasából, vagyis a bírálatok felett álló potentátból egycsapásra botrányokkal övezett pénzéhes "piócává" változott, akit a fideszes főtollnok lehülyéz és H. Zs.-ként emleget mint holmi köztörvényes bűnözőt.

Nincs értelme bolygatni, hogy Orbán miért alkalmazta Hegedüst több mint egy évtizeden át főtanácsadóként.

Orbán igazodási pont, csakhogy - amint ezt tusványosi beszéde is megmutatta - ő egy olyan nulla kilométerkő, ami állandó mozgásban van: ideológiailag egyre inkább jobbra galoppol. Ennélfogva a fideszverzumban a nemrég még sikeres, konzervatív-kereszténydemokrata erőket tömörítő Európai Néppárt egyre népszerűtlenebb, liberális törpepártokkal és álkonzervatívokkal teli pártcsaláddá lényegült át, a szélsőjobb pedig megszűnt szélsőségesnek lenni. Félő, hogy ebben a tempóban a Le Pen-féle radikálisok is hamarost centristává avanzsálnak.