JULI Ahogy haladunk az időben, előbb a Horthy-éra, majd a második világháború után a kommunisták még azt is igyekeznek elfelejteni, hogy a szociáldemokraták a világon voltak, amikor ők megjelentek. Pedig milyen jó arcok voltak közöttük! A Népszava, a munkások lapja, a szegénység lapja, az elnyomottak, a nyomorultak, a védtelenek, az üldözöttek lapja újságírói között is. A főszerkesztő, a bestiális kegyetlenséggel meggyilkolt Somogyi Béla. Vagy az utódja, Vanczák János, aki már 1918-ban azt írja, hogy annál nagyobb, annál boldogabb lesz ez az ország, minél több okos, tanult ember fogja lakni, minél kevesebb lesz azoknak a száma, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, és akik emiatt egész életüket nehéz robotban kénytelenek leélni – a mások szolgálatában. Vagy Göndör Ferenc, aki Hamburger Jenőhöz hasonlóan Kaposvárhoz kötődött, onnan került föl aztán a Népszavához. Elég elolvasni a Vallomások könyvét. Nagyon pontosan megírta már 1922-ben, hogy az éhező családok megsegítésére adott pénzt ellopták, abból jól éltek a szélhámos demagógok, akik a proletárdiktatúrával egyszer már öngyilkosságba sodorták a magyar munkásságot, ezek a szívtelen kalandorok, akik a bőrüket idejekorán biztonságba helyezték. Aztán később az egykori 19-esek, akik a jól beléjük vert szólamokkal még harminc év múltán is azt hangoztatják majd, hogy a cseh és a román imperialisták meg a belső bitangok árulása miatt bukott meg a kommün, mert ők cserbenhagyták a megváltó diktatúrát. Mintha a magyar munkásságnak nem is az ellenforradalmi fehérterror, hanem a szociáldemokrata front lett volna akkor a legádázabb ellensége.
Juli ránéz Líviára, az karba tett kézzel figyel. Arcán a figyelmen kívül nem látszik semmi, még türelmesen hallgatja Juli magyarázatait, pedig Juli inkább hangosan gondolkodik, nem is törődik vele, hogy Lívia tudja-e követni vagy sem.
A Göndör-féle józan hangokra sajnos nem hallgattak.
Juli eltűnődik, kivesz egy lapot a dossziéjából, átfutja, aztán föl is olvassa, de előbb magában megjegyzi:
Hiába mondjuk el ezredszerre is ugyanazt, az emberiség akkor sem változik. Lám, Göndör is hiába írta 1918. április 8-án A mi diktatúránk címmel Az Ember című lapja vezércikkében, hogy
„Mi ebben a pillanatban győzők vagyunk, és a győzelemhez nem kevesebb józanság, fegyelem és elszántság kell, mint magához a harchoz. Mi nem azért győztünk, hogy most azután eltiporjunk mindenkit, aki valaha ellenségünk volt. Ahol nincs ellenállás, ahol semmi nyoma az ellenforradalomnak, ahol minden hajlandóság és készség megvan arra, hogy a proletárdiktatúrát szolgálják, ott vérszomjasan pusztítani, megtorolni, fenyegetni, terrorizálni, ez céltalan, ostoba és bűnös politika. A burzsoázia tegnap még a mi ellenségünk volt, és a munkásság vasöklének kellett lesújtani rá, hogy összetörjön. De összetört, elvtársak, de darabokban hever, de porba sújtottan szédeleg ennek az országnak a polgársága, tehát most már nem kell a mi nagy erőnkkel tovább odavagdalni a fejére.”
Líviára néz, úgy folytatja:
Mintha előre válaszolt volna Szamuelynek az 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján Győrben elhangzó beszédére.
„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”
LÍVIA (viszolyogva) Hátborzongató. Azért Majakovszkij egy kicsit finomabban fogalmazott. Még oroszul is tudom: Ешь ананасы, рябчиков жуй, день твой последний приходит, буржуй! Eörsi így fordította: „Zabálj csak ananászt fácánsültbe fulj, közel már az utolsó napod burzsuj!”
JULI Kétségtelenül! Szamuelyről jut eszembe, a minap egy levéltároskonferencián Vörös Boldizsár említette, hogy akkoriban rémhír alatt az álhírt értették.
LÍVIA Mondjuk, sokan ma sem tudnak különbséget tenni álhír és rémhír között.
JULI (nem is hallja a közbeszólást) Ilyen álhírt cáfolt meg a Kis Újság 1919. április 4-i számában Szamuely Tibor helyettes népbiztos a nyilatkozatával: „Lelkiismeretlen elemek napok óta azt a hírt terjesztik rólam, hogy fosztogatásra akarok engedélyt adni. Ez alávaló rágalom és alávaló hazudozás. Felkérem az elvtársakat, hogy az ily híreket terjesztő gonosztevőkkel szemben adjanak módot arra, hogy példát statuálhassunk. Tegyék lehetővé, hogy az ily hírek terjesztőit haladéktalanul a forradalmi törvényszék elé állíthassuk, hogy ott statarialter végezhessünk velük.”
LÍVIA Az! Néhány évtizeddel később a sötétben bujkáló, rémhíreket terjesztő ellenforradalmár is álhíreket terjesztett!
JULI Naná! Figyelj, ez viszont nem lehetett álhír, a Szegedi Friss Újság írta 1919. június 24-én. (olvassa) „Csizmadia Sándort, az ismert szociálista költőt letartóztatták. Csizmadia azt írta egyik cikkében, hogy ő ismeri Marx eszméit, egész életét annak szentelte, de amit itt most megvalósítani akarnak, annak Marx tanításaiban nyoma sincs.” (fölnéz) Ezt merészelte mondani. Le is tartóztatták.
LÍVIA Világos!
JULI (magának szinte) Bizony. Nagyon jó lenne, ha mi is világosan látnánk végre, milyen óriási különbség volt akkor szocialisták és kommunisták között.
Juli becsukja a jegyzeteit, Líviára néz, a szemében tehetetlenség szikrája. Átfutja, majd visszatolja a dossziéba az 1924-es keltezésű újságcikket.
1919. július 7-én történt. Az úgynevezett proletárdiktatúra tetőfokán áll. Az újságírók a szakszervezetté átalakult Otthon Körben a lapok beszüntetését tárgyalták. Köröskörül az egész társadalom béna megadással, vagy egyes elemeinek stréberkedő fölkínálkozásával tűrte Kun Béla terrorját. Az újságírók, akiket mindenféle idegen elemek engedelmes tömeggé szelídítettek, szintén apátiával fogadták a sajtószabadság beszüntetését.
Akkor azonban a gyűlés egyik szónokaként fölállt Szász Zoltán, és egy hatalmas beszédben megtámadta nemcsak a sajtószabadságot elkobzó rendeletet, hanem magát az egész szovjetrendszert, amelyet a fél-ázsiai pestisnek, minden kultúra és haladás ellenségeinek nevezett. Ezért a beszédért a Lenin-fiúk Szász Zoltánt és még hat újságírót Klein-Korvin elé hurcolták, ahonnan csak Romanelli közbelépése szabadította ki őket. Íme, az egyetlen nyílt, határozott föllépés a szovjetdiktatúra ellen éppen az újságírók köreiből robbant ki. És ma mégis a vádlottak padján ül az egész sajtó. Szász Zoltán pedig nemcsak kétszer ült a vádlottak padján, de feje fölött most is súlyos börtönbüntetés lebeg, sőt hat hónapot fogházban ült.
JULI Látod, ez mind benne van a mi történetünk hátterében. Nekünk még azt tanították, hogy a kommün azért bukott el, mert a jobbra húzó szociáldemokraták elárulták. A forradalom…
LÍVIA (közbevág, a Marat egyik betétdalából énekel) „Forr a dalom, forr a dalom, boroshordó mééélyiiiben…”
Juli bólogat, látja, hogy Líviát a részletek már nem nagyon érdeklik, és közben a papírjait rendezi, a FORRADALOM címszó alatt kijegyzetelt két, 1923-as, Rupert Rezső- és Supka Géza-szövegrészletet pedig nemes egyszerűséggel félretolja, hiszen már betéve tudja őket. Nem akarja még jobban felidegesíteni magát velük.
JULI Az októberi őszirózsás forradalomnak egy alapvetően lényeges elvi hibája – tehát bűne – volt az, hogy becsületes szándékkal egy alapjában elrontott játszma utolsó húzását elvállalta, s ezzel az egész unfair playnek az ódiumát magára hárította, ahelyett, hogy azokra bízta volna a leves kikanalazását, akik azt megfőzték, s önmaga csupán a könnyű, de gyilkos kritika álláspontjára helyezkedett volna.
Jóhiszeműsége és hazafiassága gátolta meg ennek az olcsó játéknak az elfogadásában, inkább egész testtel odaállott, hogy megmentse a vesztett parti vesztett játékosait, s hogy a maga elhasználatlan presztízsével mentse, ami a szörnyű összeomlásból még menthető.
Az állami életben a törvény nem tudása, a politikai életben pedig a jóhiszeműség nem mentesít a felelősség alól, és az októberi őszirózsás forradalomnak ezért a bűnéért kellett keservesen meglakolnia. Mert mikorra a hatalom birtokába jutott, egész sereg olyan fait accompli előtt állott, amelynek éppen az ország integritását célzó legfontosabb kérdésben, a nemzetiségi kérdésben csupa megmásíthatatlan, befejezett tény elé állították, s amelyekért a felelősséget utóbb a jól irányzott Treppenwitz mégis az októberi forradalom nyakába akarja varrni.
(Juli maga elé) Az elmúlt korokról való tudatlanságunk vagy tájékozatlanságunk az egyetlen esélyünk, hogy ép ésszel kibírjuk, ami éppen zajlik körülöttünk. (Líviára néz) Elég csak Krúdyt idézni. Ő mondta, hogy pár sorban nem is lehet azt megírni, hogy miért diadalmaskodott oly játszi könnyedséggel Magyarországon az októberi forradalom. Egy tudós alapos munkája, egy emberélet reászántsága és egy mindent látó költő fantáziája kell ahhoz, hogy a forradalom hallatlan diadalmát megérthessék azok, akik nem élték át az utolsó negyedszázadot Magyarországon.
Arról ne is beszéljünk, ami utána jött. Hatos Páltól lehetne nagyon sokat idézni, de azt ezeregyedszerre is hangsúlyozni kell, hogy ne a következmények felől tekintsük az eseményeket. Mivel visszahelyezkedni nem tudunk az időben, legalább megértéssel és kellő távolságtartással szemléljük őket, ne zsigerből, mai kontextusból, mai terminológiával reagáljunk mindenre. Ne feledjük, hogy a szervezett munkások szociáldemokrata vezetői az utcáról kerültek be a parlamenti bársonyszékekbe. Addig ott nem volt helyük. (némi hallgatás után) Tisza István nemes egyszerűséggel a lovak közé dobta a gyeplőt. A háborút elvesztettük, utánam az özönvíz. Aztán Károlyi is ugyanezt tette. Nekünk nem sikerült, jöjjenek akkor a kommunisták. Ó, ha tudta volna, mi következik utánuk, nyilván nem teszi. De túl sok itt a ha.
(Folytatjuk)
