Helló Brigi! Még nem látlak, na, most igen. Te is otthonról dolgozol? Tök jó a hajad így röviden. Nem kis döntés levágatni olyan hosszút, mint amilyen neked volt, de tök jó. Múlt heti eksön? Nem hallak, le vagy némítva. Na, most jó. Szia. Már kéthetes? Akkor, úgy látszik, múlt héten nem volt mítingünk, vagy csak nem figyeltem eléggé. Hogy telt a hétvége, Brigi? Túl gyorsan, ja, nekem is. Otthon voltatok, vagy mentetek valamerre? Sopron? Az gyönyörű. Bringával a Fertő tó? Gimi után kerekeztem arra. És még? Hát, akkor jól megtöltöttétek ti is ezt a két napot. Hogy mi merre? Lent voltunk Mohácson. Édesapám emlékére szerveznek minden évben egy focikupát ötödik-hatodikosonak. Május húsz, apa születésnapja körül. Az iskola szervezi, ahol tanított, meg igazgató volt. Apát? Károlynak. Karcsinak a barátai, vagy úgy, hogy Karesz, a gyerekek meg Karcsi bának a suliban, de ezt a többi tanár nem szerette, nem volt elég komoly. Már több mint húsz éve meghalt, nem ma volt. Előzmény nélkül, teremfoci közben, két héttel az eljegyzésünk előtt, persze, elhalasztottuk. Busójárás keddje volt, farsangtemetés. Szombaton még a szőlőhegyen boroztunk a pincében, ittuk fater savanyú rizlingjét, nótáztunk, három napra rá, húshagyókedden meg meghalt. Infarktus. A focitársai azt hitték, csak szórakozik, mert meccs közben lassan négykézlábra ereszkedett, mint aki elfáradt, aztán óvatosan kinyúlt a pályán. Érzékeny ember volt, szerette a finom megoldásokat. Fociban, versben, mindenben. Még csak hatvankettő. Hátsó fali, az állítólag menthetetlen. Képzeld, volt egy helyi plébános, István atyának hívták vagy hívják, hál’ istennek, még ma is él, szóval, jóban voltak apával, de nem tudta eltemetni, mert épp Pécsen volt a négyszáz ágyasban, by-pass szívműtéten, hogy ne vigye el egy infarktus. Egy idősebb pap búcsúztatta. Na, hát szerintem ő nem ismerte. Jól érzed, azt az öreg papot nem szerettem. Bármikor láttam vagy hallottam, az ugrott be róla, hogy ez egy dúvad. Lehet, hogy nem az volt, de olyannak tűnt, akár prédikált, akár temetett, lehet, hogy úgy is esketett. Mindegy, legalább eltemette. Nem, sajnos nem lehetett újraéleszteni. A mentős se tudta, meg vele focizott ott, akkor a Kresz doki, egy sportorvos, sebész, na, hát ő tényleg megtett mindent. Az újraélesztés során eltörte néhány bordáját is, de hiába. Ez egy hatvan év fölötti embernél normális, ilyenkor már a bordák se rugalmasak, s ha újra akarsz indítani egy szívet, akkor a pumpálás során be kell vállalnod néhány bordatörést, ez benne van. Ha vissza lehetett volna hozni, Kresz Tóni biztos visszahozta volna, a borda meg meggyógyul később. Sajnos ő sem él már.
Mindegy, fejezzük be a múltba révedést, Brigi, folytassuk, megosztom a képernyőmet. Most látom, Máté írt valamit. Rajta vagy?, igen, ott a neved. Angolul-magyarul küldte, azt írja, hogy mindenkinek, akit csak érinthet, ez a Máté mindig milyen figyelmes, meg píszí, na, szóval, azt írja, hogy kedves munkatársaim, látod már a képernyőmet?, jó, nyugi, mindjárt betölt, addig is olvasom, megszólítás, oké, ezt ugorjuk, itt a lényeg, hogy júniusban szabin lesz, valahol külföldön, ahol nem tudjuk elérni se telefonon, se e-mailben, hova a francba megy ez, a Mariana-árokba? Meg ki az a hülye, aki e-mailt akar küldeni neki a szabija alatt?, azt írja még, hogy ha akarunk tőle valamit, azt rohadt gyorsan jelezzük. Nem, nem pont ezekkel a szavakkal, de Brigi, mi van az interneteddel, betöltött már? Hogy hova mennek? Fogalmam sincs. De, mégis, talán Norvégiába, a múltkor az irodában, tudod, amikor a vípí jött és Kati leöntötte Máté új zakóját kávéval, na, akkor előtte épp a norvégokról áradozott. Nem rossz levél, szerintem sem. Pragmatikus, pont olyan, mint Máté. De hogy a fenébe van erre ideje? Néha én is szoktam, persze, de csak, ha lélegzethez jutok szabi előtt. Mondjuk ilyenre nem emlékszem az elmúlt tíz évből, de biztos volt már rá példa. Brigi, te küldtél már ki ilyen e-mailt, így előre? Te sem. Na. Pedig biztos hasznos. A kollégákat nem sokkolja az irodán kívül üzenet, meg időben át tudják gondolni, mi lehet fontos tőled, amíg nem vagy. Talán nyugodtabb lenne a szabi is. Mennyi időre megy Máté, lássuk csak, ez durván három hét, az már jó, nem kevés. Hogy? Nem értem, Brigi, szakadozik a vonal, biztos az internet, mit kérdeztél? Gondolom, igen, családdal, laknak kint valami rokonaik. De, lehet, hogy igazad van, mindjárt nézem, jól emlékszel, igen, itt van június huszonharmadika éjjele, Szent Iván éjszakája. Tessék? Hogy min mosolygok? Te mindent észreveszel, Brigi, tudod, egyszer kint voltam ilyenkor. Nem, én Helsinkiben, az egyetem lókórházában, valami ösztöndíjjal. Pont hétvégére esett a Szent Iván-éj, és az egész város kiürült. A finnek autóba ültek, feltankoltak kajából meg a speciális boltjaikban piákból, aztán kirajzott mindenki valami erdőbe vagy szigetre. Szerintem én maradtam volna egyedül a fővárosban, ha egy magyar kollégám nem kérdezi meg a helyi belgyógyász profot, hogy nem akad-e véletlenül egy hely nekem is. Akadt. Északnak mentünk egy harminc pluszos kombi Volvóval, olyan volt, mint egy tank, én a hátsó ülésen feszengtem, mert a csomagtartóból két amerikai staffordshire terrier lihegett a fülembe. A háromórás út alatt folyamatosan engem fixíroztak meg morogtak, biztos az ő helyüket bitoroltam. Nem, nem félek a kutyáktól, de azért volt már kellemesebb utam is. Az öreg prof meg hátra-hátravakkantott valamit finnül, gondolom, hogy nyugalom vagy csönd legyen. Végül megúsztam ép fülekkel. A prof családjának és a rokonságának volt néhány egymással összefüggő kis szigete, mindegyik kábé akkora, mint egy-egy kisvárosi háztelek nálunk, és mindegyiken állt egy faház. Sokat nem aludtunk, szabad tűzön sütöttünk palacsintát meg vedeltünk, nem is lett egészen sötét. Igazad lehet, Brigi, biztos Máté is ezért időzített így. És most, amilyen előrelátó ez a mi főnökünk, adott két hét sanszot, hogy átgondoljuk, mire lenne szükségünk tőle, amíg ő nem lesz. Persze, ha ég a ház, még ott is elérhető, ezt ő is tudja. De az meg nem ég.
Na, kilépek a megosztásból, átadom a képernyőt, folytassuk a beszerzésekkel. Apropó, szabadság, te tudod már, hogy mikortól nem leszel? Nem gond, de ha már látod, írd be, légyszi az excelbe, a közös mappába. Hogy én? Á, még én sem. Esélyem sincs. Nyomom, mint állat, sokszor azt sem tudom, milyen nap van. Na, folytassuk, nézzük az olajbeszerzésre beérkezett ajánlatokat. Örülök, hogy öt cég is beadta határidő előtt, ebből azért már lehet válogatni. Brigi, ez lesz a menetrend: most átbeszéljük a szempontokat, felállítjuk a sorrendet, holnap készítsd el, légyszi, az ábrákat meg grafikonokat, szerda estig küldd át nekem a prezit, csütörtökön véglegesítjük, pénteken meg prezentáljuk Máténak. Délelőtt tíztől, ha jól emlékszem, várj, igen. Ha kell, pénteken a míting után véglegesítjük és küldhetjük tovább.
Péntek este meg irány a Balaton. Tényleg, ti is? Hova? Szigligetre? Mi majdnem pont szemben, Fonyódon. Bérlitek vagy saját? Családi, az jó, bármikor lemehettek. Nekünk is, még a szüleim építették kalákában, a hetvenes években. Nem teljesen a parton, kábé hét-nyolc perc séta, a piac mögött, a berek szélén. Apa halála óta, huszonkét éve nem igazán nyúltunk hozzá. Fel kéne újítani vagy el kellene adni. Nyilván, csak ez a két észszerű megoldás van.
