Vezető tagja voltam a Világbank azon szakértői csoportjának, amely a G7-országcsoport megbízásából kidolgozta a csernobili atomerőmű végleges leállítását célzó, átfogó energia- és pénzügyi stratégiát. Mi javasoltuk az egész erőmű 2000. évi bezárását és a felrobbant 4-es reaktor szarkofággal való biztonságos, hosszú távra szóló befedését, amire 2016-ban került sor. Ezzel azonban nem hárult el véglegesen a biztonsági kockázat Ukrajna atomerőmű-szektorában, amelynek összkapacitása a legnagyobbak közé tartozik a világon.
Az ország négy erőművében ma tizenöt szovjet gyártmányú, VVER típusú, úgynevezett nyomottvizes reaktor helyezkedik el, amelyek működése összehasonlíthatatlanul biztonságosabb, mint az eredetileg katonai célra kifejlesztett csernobili reaktorblokkoké. Világbankos szemmel a fő kockázatot nem az alkalmazott nukleáris technikában, hanem abban láttuk, hogy a függetlensége óta szinte mindig gazdasági válságban szenvedő Ukrajnának nem volt elegendő pénzügyi erőforrása az elöregedő reaktorok élettartam-hosszabbító és biztonságot garantáló beruházásaira.
Nincs hosszú távon megnyugtató atomerőművi biztonság ott, ahol az állami atomvállalat (Enerhoatom) pénzügyileg krónikusan gyönge, s ezáltal rákényszerülhet az élettartam-hosszabbító és biztonságot szavatoló befektetések megrövidítésére. Voltak olyan évek, amikor az Enerhoatom vezetése amiatt panaszkodott, hogy a mélyen eladósodott vállalatnak nincs elég pénze még elégséges nukleáris fűtőanyag vásárlására sem. Jelentős nyugati pénzügyi támogatás nélkül az ukrán atomipar nagy valószínűséggel már jócskán leépült volna.
Jártam a Zaporizzsja városának közelében lévő, 6000 megawatt teljesítményű atomerőműben, amely nemcsak Ukrajnában a legnagyobb nukleáris létesítmény, de egész Európában is. Az utóbbi években ez az erőmű adta az ukrán villamosenergia-termelés egyötödét és az atomerőművekben előállított áram felét. Az ukrán kormány számára a zaporizzsjai erőmű a nemzeti energiabiztonság egyik legfőbb biztosítéka. Jól tudta ezt a moszkvai hadvezetés is, nem véletlenül foglalta el a Donbásztól nyugatra fekvő erőművet már egy héttel az Ukrajna elleni invázió megindulása után.
Az atomerőmű – ukrán személyzettel, de szigorú orosz felügyelet alatt – nem teljes kapacitással ugyan, de továbbra is üzemel. Ám az oroszok számára nem annyira az áramtermelés miatt fontos a létesítmény (bár a most megszállt ukrán területeket részben onnan látják el), hanem a katonai szempontok miatt: fedezékként szolgál az orosz csapatok elhelyezésére és haditechnikai eszközök tárolására. Az erőmű területéről az orosz tüzérség a Dnyeper folyó nyugati oldalán lévő ukrán célpontokat támadja. Az orosz fél szerint viszont az ukrán erők nyugati fegyverekkel (köztük csapásmérő drónokkal) lőnek a nukleáris létesítményre, ami már több robbanást okozott adminisztratív és raktárépületekben. Kijev ezt tagadja, és az oroszokat vádolja, hogy saját magukat lövik. Tény, hogy az erőmű területén tűz ütött ki már a harcok legelején. Nem zárható ki, hogy a Kreml szándékosan gerjeszti az erőmű körüli nukleáris félelmet, hogy ezáltal is csökkentse az Ukrajnába irányuló európai fegyverszállítások lakossági támogatását.
A helyzet olyannyira zűrzavaros, hogy az ukrán nukleáris objektumokat is felügyelő Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) szerint a zaporizzsjai erőmű már teljesen ellenőrizhetetlenné vált, az atomerőművi biztonság alapvető elveit sértik meg, amit sürgősen meg kell szüntetni, amíg nem késő. Ám pillanatnyilag sem az oroszok, sem az ukránok nem járulnak hozzá ahhoz, hogy NAÜ-misszió látogassa meg az erőművet a biztonsági veszély felmérése és a szükséges műszaki intézkedések kidolgozása érdekében. Kijev szerint bármely harmadik fél látogatása az erőműben csak legitimálná Oroszország ottani jelenlétét.
Szerencsére eddig az erőművön belüli és körüli harcok egyik reaktorblokkban sem okoztak kárt, s nem sérültek meg súlyosan a létesítményt az országos villamosenergia-rendszerrel összekötő távvezetékek sem. De a rendkívül veszélyes helyzetre való tekintettel a szakértők körében fokozódnak a félelmek: egy lehetséges műszaki katasztrófától tartanak, különös tekintettel a hűtőrendszer végzetes meghibásodása miatti esetleges reaktorleolvadás által kiváltott magas, tovaterjedő radioaktív sugárzásra.
A nemzetközi közösség még soha nem találkozott azzal a veszéllyel, amit egy harctérré változott hatalmas atomerőmű jelent, de még azzal sem, hogy valamely ország elfoglalja egy szomszédos állam atomlétesítményét. Elhúzódó konfliktust feltételezve, mit lehet tenni ebben a bonyolult, zavaros helyzetben?
Mivel a harcoló felek között már jó ideje nem folynak komoly, érdemi tárgyalások, reális megoldás lehetne az, hogy – az ukrán kormány egyetértésével, az atomerőművi biztonság kiemelkedő nemzetközi közegészségügyi és környezetvédelmi fontosságára apellálva – az ENSZ megállapodna Moszkvával az orosz csapatok az erőműből történő visszavonására. Ezt követően a létesítmény üzemeltetése a harcoló felektől független speciális nemzetközi bizottság felügyelete alá kerülhetne, egy az erőmű körül kialakított demilitarizált, békefenntartók által őrzött zóna keretében.
Ha az ukrán vagy orosz fél nem áll készen a fenti átmeneti megoldás elfogadására, elvi lehetőségként ott van a nyugati szankciók kiterjesztése a Roszatomra, az orosz állami atomenergia vállalatra, amely több tucat állammal – Kína, India, Egyiptom, Törökország, Finnország, Magyarország stb. – kötött szerződést orosz tervezésű atomerőművek építésére és részbeni finanszírozására. Finnország már lépett: májusban, külső nyomás nélkül felmondta a Roszatommal aláírt szerződést egy új atomerőmű építésére. Vajon ragadós lesz-e a finn példa?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.