A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a szó „A nyelvnek és a beszédnek az a legkisebb egysége, amelynek meghatározott hangalakja, nyelvtani formája és meghatározott jelentése van.” A régi egyetemi tankönyv, A mai magyar nyelv az 1960-as években körülbelül egymillióra taksálta a teljes magyar szókincset. Az újabb időkben összeállított Pannon Enciklopédia – A magyarság kézikönyve azt mondja: „a magyar nyelv szókészletét mintegy 800 000-1 065 000-re tehetjük”. A Kenesei István szerkesztette A nyelv és a nyelvek (2004) szerint kétmillió magyar szó van: „A magyar nyelvben kb. ennyi szó (lexéma!) van (túlnyomórészt elavult vagy rendkívül speciális szavak)”. Ennél sokszorta többet vélelmez a Hungarian Webcorpus. „7,2 millió. Az 1,48 milliárd szövegszót (v. szóelőfordulást) tartalmazó magyar webkorpusz 4%-os hibatűréssel készült metszetéből kinyert szókincs mérete (lexémák, ill. szótári szavak), kézi ellenőrzés nélkül.”
Vajon ki merné azt hinni, hogy mindezeket ismeri vagy végigolvasta? Természetesen senki, de ha az Arcanum Digitális Tudománytár 39 241 212 oldalára kattintunk, az ott rejlő több milliárd szó között csupán egyetlen magyar szót lelünk egyszeri előfordulásban, így ezt tarthatjuk a legritkábbnak.
A tudománytár része Az Üstökös, „az első magyar humoros időszaki lap…”, számtalan szójáték, humoros nyelvfacsarás szülőhelye. A legtöbb szülőatyja a szerkesztő, Jókai Mór, de akadt a költők, írók, vidéki levelezők közt is ötletes nyelvgyarapító. A hetilapban 1862. december 20-án, a tréfás fordulatokat közreadó Borkorcsolyák rovatában rejlik a mi szavunk. „Szó lévén egy társaságban valakinek szép magyarsággal való beszéléséről egy bohós egyén megjegyzé: hisz az annyit sem tud, mint én, mert az még a kályhát is »akizza.« (T. i. azt akarta mondani, hogy »a mi« helyett »a ki-t« szokott használni élettelen tárgyakra is.)”
A mi ritka szavunk tehát a vonatkozó névmásból igévé képzett és ragozott "akizza". A magyarázat önmagáért beszél: már 160 éve helytelen formának tartották azt, ami még ma is lépten-nyomon hallunk elmélázó nyelvhasználóktól.
Az "aki"-ról is él másik tévhit. „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” Ez a hivatalos nemzeti himnusz. De ha már az Isten után önkényesen, bár helyesen vesszőt tettünk, maivá tettük az áldd és több más szót, egybeírtuk az a’ kit, akkor ez előtt miért nincs vessző? Talán, hogy senki ne értse: a Bal sorsot nemcsak tépi a nép (s nem az őt!), hanem tőle és Istentől is kéri a víg esztendőt. Furcsa lenne azt hinnünk, hogy a hozz alak csupán a húsz szóval előbbi alanyra utalhatna.
S így aztán Babits csak felújítja a gondolatot: „Az Isten és ördög két jó hivatalnok…”
