Voltak és vannak olyan témák, amelyekről ma sem szokás beszélni. Részben azért, mert a történések valódi hátterét senki sem ismeri igazán, részben pedig azért, mert a köztudatban elfogadottal ellentétes tények is napvilágra kerülhetnek. Az ilyen kényes témák egyike a II. világháborút követő kitelepítések története is.
Azt már megtanulhattuk, hogy a XX. és a XXI. század totális háborúiban nemcsak a hadseregeket, hanem a népeket is le akarják győzni. Ezért nyilvánítottak alacsonyabb rendűvé vagy bűnössé különféle népeket – az örményeket, a zsidókat, cigányokat, majd a háború veszteseivé lett németeket és magyarokat is. Ez a beteges eszmei-politikai érvelés adott alapot a korábban elképzelhetetlen emberellenes tetteknek, a zsidók kiirtásától az évszázadokon át együtt élő népek, például a németek kitelepítéséig.
Amit az utóbbi esetében nem szoktunk emlegetni, az az akkori magyar politika felelőssége a történésekben. A köztudatban elterjesztett magyarázattal szemben ugyanis a győztes hatalmak eredetileg nem tervezték a magyarországi németek tömeges kitelepítését, csak a bűnösök elleni retorziót. Erre fogadókész volt a magyar társadalom, mert a politikusok egy része potenciális veszélynek tartotta a hazai németeket, Németországhoz való kötődésük miatt.
Az 1945-ben hatalomra került Független Kisgazda Párt kezdeményezte az általános kitelepítést, mert így próbálta megoldani a legfontosabb belpolitikai gondját, a nincstelenek földéhségének kielégítését, és az országba áttelepülő romániai, majd a Csehszlovákiából áttelepített magyarok elhelyezését. Ebben szövetségesre találtak a kommunistákban is. A németek kollektív bűnbakká tétele egyben azt a célt is szolgálta, hogy kisebbítsék Magyarország háborús felelősségét a világ előtt.
Hogy ezt el tudják fogadtatni az országgal, arra hivatkoztak, hogy ezt a szövetségesek kényszerítették rá az országra – de ez nem így volt. Csehszlovákia kezdeményezte a németek és a magyarok kollektív felelősségének kimondását, és végül 1945 augusztusában Potsdamban a győztes hatalmak elvi hozzájárulásukat adták ahhoz, hogy megvalósulhasson és végrehajtható legyen a kitelepítés. A kollektív bűnösség elvi elfogadása lehetővé tette, hogy a nácizmushoz hasonlóan tervszerű etnikai tisztogatást hajtsanak végre, és emberiség elleni bűntetteket is elkövethessenek – és amit el lehet követni, azt el is követik.
Hogy mi és hogyan történt, az az egyes országok belpolitikai légkörétől és kultúrájától függött. A csehek mintegy 3 millió németet a zsidóság esetében is alkalmazott megkülönböztető jel (ezúttal egy nagy N betű) viselésére köteleztek, majd kitelepítették őket, a magyarok egy részének kitelepítését pedig „lakosságcsere” elnevezéssel oldották meg. Mivel a románok számára az újra hozzájuk csatolt területen élő milliós magyarságot a nagyhatalmak nem engedték kitelepíteni, ott az országon belül tízezrek számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. Lengyelország németek lakta területein szinte háborús viszonyok lettek úrrá – az országból 5,6 millió embert űztek el. Jugoszláviában a német és a magyar kisebbség elpusztítását is megkísérelték – tízezreket gyilkoltak meg.
Magyarországon a kitelepítést lebonyolító Népgondozó Hivatal (amelynek akkori vezetője id. Antall József volt) a Nagy Imre vezette Belügyminisztérium irányítása alatt állt, nem tudta és talán nem is akarta megakadályozni a hazai németek tömeges kitelepítését.
Az egyéni bűnösség vizsgálata elmaradt – a döntést hozó bizottságok kényük-kedvük szerint dönthettek az emberi sorsokról. A jogtalanságok, törvénytelenségek és embertelenségek már a kezdetektől kikezdték a helyreállítani szándékozott magyar demokrácia alapjait.
1946-48 között a mai Magyarország területéről mintegy 185 ezer németet telepítettek ki Németországba, elsősorban az akkori amerikai megszállási övezetbe. Mintegy 500 ezer kat. hold föld és 45 ezer ház került a magyar állam kezére. A magyar társadalom elvesztette az egyik legfontosabb népcsoportját, amely virágzó falvakat és városokat teremtett a török világ alatt elnéptelenedett pusztaságokon, és ez pótolhatatlan hiányt okozott az ország fejlődésének emberi tényezőiben.
A XX. század legnagyobb téveszméje a kollektív felelősségre hivatkozó politikák térnyerése, amelyek máig is élnek. Vannak országok, ahol újraéledt, megerősödött ez a mindent és mindenkit elpusztító eszme, ami új feszültségeket teremt Európában is. Az emlékezés napjainknak szóló üzenete, hogy a gonosz győzelme azzal kezdődik, ha megmérgezik a lelkeket. Elbutított, faji vagy nemzeti felsőbbrendűségre nevelt nép és hatalommániás vezérek – ez volt a receptje az addig elképzelhetetlen „tudományos népirtásnak”, a fasizmus ördögi világának. Mindez megismétlődhet, ha hagyjuk a lelkekben győzni a gonoszt.
A történelem által elsodort, elhurcolt népeknek és generációknak tartozunk azzal, hogy nem felejtünk, nem hagyjuk visszavezetni magunkat a múlt világába. Megtanítjuk gyermekeinket arra, hogy békét és szabadságot csak egy közös Európában tudnak teremteni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.