A hívek nagy többsége problémának tartja, hogy a kereszténységre való hivatkozás politikai kommunikációs eszközzé vált – ez derült ki abból a felmérésből, amit a Szemlélek keresztény portál még a parlamenti választás előtt készített. A hívek elvárják, hogy az egyház megszólaljon közéleti kérdésekben, a pártpolitikai elkötelezettséget viszont túlnyomórészt elutasítják. (Részletek lenti írásunkban.) Az ön személyes tapasztalatai egybevágnak a vizsgálat eredményével?
A felmérésben felülreprezentáltak a vallásukat gyakorló, templomba járó – jórészt katolikus – keresztények. Az eredményben nincs semmi meglepő, a többi hazai és nemzetközi vizsgálat is hasonló képet mutat. A gyakorló keresztények egyrészt úgy gondolják, hogy az egyházaknak mindenképpen jelen kell lenniük a társadalomban, képviselniük kell a szeretet és az Evangélium értékeit, a szegényekkel való szolidaritást, a kiengesztelődést. Másrészt a döntő többség azt is mondja, hogy a pártpolitikába az egyházaknak nem szabad beszállniuk.
Vajon a Magyar Katolikus Egyház is tudatában van ennek?
Mielőtt a magyar helyzetre fókuszálnánk, érdemes tisztázni: a vallás a maga természete szerint – elsősorban Európában – nagyon személyes és privát ügy. Az emberek azt várják el az egyháztól, hogy lelki megerősítést nyerjenek, az egyház közössége legyen a csönd, a harmónia, a feltöltekezés helye. Ezzel szemben áll mindaz, amit a politika művel. A politika felizgat, konfrontál, agitál, csupa olyan dolgot csinál, ami a nyugalom és a megbékélés ellenkezője. Ezért nem csoda, ha a vallásos emberek nem politikát szeretnének kapni az egyháztól, hanem olyan élményt, amire igazán szükségük van, amit más intézmények nem is tudnak megadni számukra. Közben a nyilvánosságban torz beszéd folyik az egyházakról. Szélsőséges és felháborító, de egyedi esetek felnagyítódnak, hirtelen centrálissá válnak.
Milyen esetekre utal?
Az abúzusra, az egyházon belüli szexuális zaklatások ügyére. Nincs rá mentség, rettenetes. Zéró toleranciát kell alkalmazni, ezt mondja Ferenc pápa is, ezt mondta az elődje is. Ugyanakkor Magyarországon és Közép-Európában az abúzus periferiális része az egyház életének. Vannak szörnyű esetek, de nincs tömeges abúzus. Az egyházzal kapcsolatos közbeszéd mégis ezt a kérdést helyezi a centrumba. Innentől kezdve az egyház képviselői, plébánosok és püspökök is a téma fogságába kerülnek. Próbálják kezelni a helyzetet: annak megítélése, hogy jól vagy rosszul, árnyalt megközelítést igényel.
Máté-Tóth András
Kalocsán született 1957-ben. A szegedi hittudományi főiskolán 1983-ban teológiai abszolutóriumot, majd katolikus középiskolai hittanári diplomát szerzett. A bécsi egyetemen teológiából doktorált 1991-ben, ugyanott habilitált 1996-ban, majd a Pécsi Egyetemen kommunikáció tudományból 2011-ben. Professzor, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára. Számos vallási témájú kutatást vezetett. Cikkek, tanulmányok, könyvek sora fűződik a nevéhez.
Éppen az a gond, hogy gyakran rosszul.
Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy nincs még egy olyan világszervezet, amelyik – igaz, csak bizonyos idő elteltével – annyira következetesen, a súlyos presztízsveszteséget is vállalva foglalkozott volna a szexuális visszaélésekkel, mint a katolikus egyház. Ettől, persze, nem lesz kevésbé szörnyű az, ami megtörtént. Csak annyit állítok, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni egyház és abúzus között. A közgondolkodás viszont egyenlőségjelet tesz. Mondok egy másik példát: ügynökkérdés. A nyilvánosság csak azokról az ügyekről tud, amelyekből botrány lett. Egyébként számos imakör, plébániaközösség, szerzetesközösség a maga belső fórumain árnyaltan, többségében a keresztény elveknek megfelelően kezelt konkrét eseteket, úgy, hogy arról a nyilvánosság nem is tudott.
Elkanyarodtunk az eredeti témától.
A felmérés kérdései az állam, a közélet, a politika és az egyház viszonyát járták körbe. Ez azonban az egyházi jelenlétnek csak az egyik dimenziója. Gyakran szoktam hivatkozni Edward Schillebeeckx belga domonkos szerzetesre, aki az mondta: „Minden politika, de a politika nem minden”. Tehát: bármennyire is lényeges, hogy milyen az állam és az egyház viszonya Magyarországon, az egyház identitása szempontjából – bocsánatot kérek – ez mellékes. Megértem azokat, akik idegesek attól, hogy a kereszténységről való beszédet bizonyos értelemben bekebelezte a kereszténységről való pártpolitikai beszéd. Az egész civil szférát beszorították az állami, pártpolitikai túlhangsúly logikájába. Ha azonban úgy gondoljuk, hogy az államhoz való viszony a legfőbb kérdés az egyház életében, akkor csukjuk be a templomokat, zárjuk be a szerzetesrendeket, ne tartsunk istentiszteletet, ne imádkozzunk, hanem álljunk oda valamelyik a pártszékház elé. Nincs mit csodálkozni azon, ha az egyházak képviselői nem tolonganak véleményt mondani a felmérés eredményeiről. Nem azért, mert nincs véleményük, vagy félnek a következményektől, hanem azért, mert nem akarják tovább hajtani ezt a biciklit.
Ha közéleti értelemben az egyház az autonómia markáns jeleit mutatná, akkor aligha ilyen eredmények születtek volna.
Ezzel teljesen egyetértek. Magyarországon a mai egyházi életet is – és nem csak a katolikusat – a jozefinista hagyomány határozza meg.
II. József, akiről a jozefinizmust elnevezték, 1780-1790 között uralkodott. Elég régen volt.
Teljesen mindegy, hogy milyen az államforma, kik vannak éppen hatalmon, az elmúlt több mint kétszáz évben a jozefinista egyházpolitikai hagyomány meghatározó Magyarországon. Ennek értelmében – és ebben többé-kevésbé az egyházi oldal is partner – az egyháznak akkor van létjogosultsága, ha hasznos az állam számára: iskolákkal, kórházakkal, nemzeti identitás ápolásával. Ha az egyház támogatja a fennálló rendszert, akkor rendben van a dolog, ha nem, akkor az állami hatóságok szembeszállnak az egyházzal. A magyarországi egyházi viszonyokat nem lehet sem a franciával, sem az amerikaival összehasonlítani, ahol az egyház elsősorban civil társadalmi intézmény. A keresztény kurázsi ezekben az országokban jobban érvényesül, és nem az a gondolkodás fő tengelye, hogy az egyház az állam alteregója (hasonmása), amelynek lényege, hogy vallási eszközökkel leképezze az állami struktúrát. Nálunk a jozefinista hagyomány meghaladása nem csak az egyház, hanem az állam részéről is nagyon nehéz.
Miből gondolja, hogy ez egyáltalán célja lenne a kormánynak?
Egyik kormánynál sem érzékeltem, hogy a civil társadalom erősítésének logikáját követte volna. Inkább egy másik politikai logika dominál, amit „biztonságosításnak” nevezhetünk. Folyamatos vészhelyzet, fenyegetettség van. Mindenki fél valamitől, és a társadalom legnagyobb része arra a politikai formációra szavaz, amelyiktől azt reméli, hogy megszabadítja ettől a félelmétől. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy ebből a függőségből mikor és hogyan fogunk kikecmeregni.
Nincs hiteles keresztény párt
A válaszadók mintegy 70 százaléka szerint ma Magyarországon nincs olyan politikai szervezet, amely hitelesen képviselné a kereszténység gondolatait és tanításait – egyebek mellett erre jutott a Szemlélek keresztény portál online kutatása.
Bár a választás előtt készült vizsgálat nem reprezentatív, elég nagy merítésről lehet beszélni: közel 2700-an töltötték ki a kérdőívet, főként keresztény hívek, a legnagyobb arányban katolikusok. A válaszadók túlnyomó többsége elfogadhatatlannak tartja, hogy egy pap nyilvánosan pártpolitizáljon, azt azonban helyénvalónak gondolja, hogy az egyház megnyilvánuljon közéleti kérdésekben. A megkérdezettek csaknem háromnegyede szerint egyáltalán nem, vagy inkább nem valósul meg Magyarországon az állam és az egyház szétválasztása, miközben több mint kétharmad átláthatatlannak minősíti az egyházak gazdálkodását.
A megkérdezettek 83 százaléka egyetértett azzal: probléma, hogy a kereszténység és a keresztény erkölcsre való hivatkozás politikai kommunikációs eszközzé vált.
Szőnyi Szilárd kommunikációs szakember is a választás előtt készített – szintén nem reprezentatív – felmérést a fővárosban és az agglomerációban élő katolikusok körében. A vizsgálat főbb megállapításai szerint a közélet fejleményei minden korábbinál jobban megosztják a katolikusokat. Továbbra is erős a Fidesz-KDNP-re fenntartások nélkül – vagy minden kritikájuk ellenére – szavazók tábora, de meghatározó azoknak a korábban jobboldali szavazóknak a száma is, akik már nem a kormánypártot támogatják. Legtöbbjük nem vált ellenzéki szavazóvá, azt szeretné, ha a Fidesznek lenne kontrollja. Ha a megkérdezetteken múlott volna, akkor a Magyar Kétfarkú Kutya Párt simán bejutott volna a parlamentbe.
