Beszédtempója kicsit gyors, írta rólam még harmadikban az osztálytanítóm, Stenczner Ella, de azt ő sem tudta, mondjuk, akkor még én sem, annyira gyorsan nem tudok beszélni, ahogyan a gondolataim cikáznak a fejemben. Nem is kell őket kimondani, ezt sokáig nem tudtam és próbáltam mindent elmondani, ami az eszembe jutott, ezt is meg kellett tanulnom, hogy nem kell. Most el akarom mondani az összeset, mert úgy érzem, ha nem teszem, soha többé nem tudok megszólalni.
Komoly nők komoly dolgokról beszélnek, nincs értelme a locsogásnak, ez az én ars poetikám, a lényeget, mindenki, akinek van szókincse, biztosan el tudja mondani, sokat jártam iskolába, menni fog ez.
Úgy szokták az ilyen vallomást kezdeni, hogy nem is tudom, hogyan történt, egyszer csak úgy volt, máshogy nem is lehetett volna. Pedig de. Azért történt így, mert így akartuk, akkor is, ha nem biztos, hogy végiggondoltuk. Vagyis, biztos, hogy nem.
Nem ismerek magamra, ezt a sok közhelyet! Megzavarta a tárgyi éleslátásom a történet. Túl megállapodott az életem, nem ez volt a terv, én azt gondoltam, hogy a világot utazom körbe, az összes háborúnál, humanitárius veszélynél ott leszek és segítek, irányítok, koordinálok, megmentek, még a Szaharában is, mérnök mindenhol kell.
Erre normálisszerű életem lett: reggel felkelek, dolgozom, este lefekszem, mondjuk, a világon mindenhol ezt csinálják az emberek, felkelnek, dolgoznak, lefekszenek, de én legalább egy kicsit mást akartam.
Nagyon messziről indítok, pedig egyszerű ez, csak ki kell mondani, kezdem is.
Futni is azért szeretek, mert monoton, és egy idő után már visz a lábam és a lendület, gondolkodni sem kell, erre az életem meg túl uncsi? Pont az benne a jó, hogy tervezhető, kiszámítható, a naptáram tele, még a spontán programok is beleírva. Minden spontán, ami két nappal az esemény előtt kerül bele, hogy világos legyen, nem vicc, nincs idő a semmire, olyan, hogy csak úgy nézek ki a fejemből, nincs is, mert még rájönnék, hogy valaki hiányzik. Nagymamám mondta mindig, aki csak bámul maga elé, annak hiánya van. Amúgy nem tudom, ki, de az biztos, nem nézek ki a fejemből, tehát nem hiányzik senki.
Magabiztosan, igen, így kell kezdeni, nem hiányzik senki és semmi, én így vagyok kerek egész.
Oké, az jó lenne, ha gondolkodni engedném magam, és nincs is kinek elmondanom, meg most már tudom, hogy nem is kell, de most akarok gondolkodni és beszélni. Magamról.
Százhetvenhárom centi vagyok, hivatalosan 67 kiló, de már 70 voltam két hete, most meg 65, a cél a megszokott 62, szerencsére annyira nem feltűnő, bár megszoktam a magam látványát a tükörben, a farmereim a legjobb mércék, de 65 felett inkább nem hordom őket, mert tudom én, hogy most úgysem jön rám, vagy ha mégis, abban le nem tudok ülni, és teljesen kényelmetlen, cserébe jó segget csinál, vagy ezt hiszem. Szőke a hajam, évekig befonva hordtam, úgy ukránosan, aztán két hónapja egy reggel rájöttem, hogy meguntam már, mert mintha néptáncolni indulnék, ami nem baj, mindig is szerettem, nem erről kellene beszélnem.
Nem merem még magamnak sem kimondani, minden hülyeségről locsogok itt a fejemben, bele kellene állni, életemben először bátornak lenni, még soha nem csináltam ilyet, hiányzol, hiányzik a tekinteted, amikor minden négyzetcentimétert megnézel rajtam, imádom, ahogy a szemeid, mint egy csáp, rám tapadnak, hiányzik nekem az, amikor én nézek rád és azonnal dübörög a vér a fülemben, és a csípőmhöz kell kapnom a kezemmel, mert azt érzem, lecsúszik a bugyim, és én ura akarok lenni a helyzetnek és magamnak is, ahogy egy decens nőhöz való, hát ki nem mutatjuk az érzéseinket, ezt, mint már tudom, túl jól csináltam, nem akarom nélküled ezt a hétköznapi életem. Nem bírom, ha nem én irányítok, ez a maximalizmus kinyír, csak én csinálhatom jól, ezért képtelen vagyok befejezni a munkám, még kis ezt, kis azt kell hozzátenni, és akkor majd jó lesz, és ezt csináltam veled is, kerestem, hol nem vagy tökéletes, meg is találtam, de legalább nem gondolkodtam róla, hanem magamat akartam lebeszélni ezekkel, hogy nem kell nekem senki, csak elrontom a maximálisan tökéletesen hétköznapi életem.
Tessék, most megkaptam. Lehetek egyedül a túl normális életemben, farigcsálhatom a terveimet, mehetek két nappal előtte spontánul megtervezve akár moziba is, mennyire szánalmas ez, csak most látom, így, amikor kimondom és leírom.
