- Bendl Vera: Majdnem negyven (regényrészlet)

De csak most érkeztem meg, nem maradhatok itt akármeddig; iszonyú fontos meetingem lesz holnap, muszáj készülnöm, édes – kezdte felvenni Ervin elsőként valamiért éppen a zokniját hét hónap, négy nap és három óra távollét után, és akkor egy pillanatra visszatért az erőm, ami az érkezése előtti órákban fogott el, és magamat is megleptem vele, mivel teljesen váratlanul úgy éreztem, ha összeszedem magam, ki tudom őt dobni, éppenséggel úgy, mint a macskát szarni. Én sem értettem, mert addig egyszerű szükségszerűségnek látszott, hogy hozzátartozom, változtathatatlannak és egyértelműnek, amiből ő kiléphet és elhagyhat engem, de én – azt gondoltam – sosem lennék képes ilyesmire, mint egy kölyökmacska az anyjától, annyira függök tőle, csak akkor válok le, ha eltol magától, vagy ha valaki úgy dönt, hogy nincs rám szükség, és beledob az emésztőgödörbe, egyébként viszont addig csüggök rajta, ameddig csak lehetséges, nulla a hatalmam és semmisek a lehetőségeim arra, hogy bármit is irányítsak, nem is macska vagyok, hanem szőr a karján vagy bőr a talpán, teljesen az övé: levághatja vagy lereszelheti, és megszabadulhat tőlem, de nekem nem lehet ilyen kívánságom. De ekkor, éppen a zokninál, és már előtte is néhány nappal úgy éreztem, hogy még a végén közlöm vele, hogy: „Kösz, de mégsem”. Mert lehet, hogy ilyen még sohase volt, és akkora érzés, hogy szétrepeszti a falat meg a ruhát meg az értelmet, de mégsem akarok beledögleni. Tévedtem. Nem szeretem annyira, hogy egyedül várjak rá, nincs már semmim, amiből adhatnék, nullára fogytam a végtelen vágyakozásban, úgyhogy részemről akkor ennyi volt. Nem azért történt minden, hogy a mi kezünk megtalálja egymást, mert most, a kurva életbe is, a mi kezünk el fogja engedni egymást.

Persze nem szóltam, ő meg néhány nap múlva egy fél mondattal visszaédesgetett magához – „kicsike, hogy vagy?, hiányzol”. Rövid villanás volt csak az én nagy lehetőségem, és néhány szótól visszatért a rajongásom, de úgy éreztem, mégsem a régi minden. Hét hónap egy távol-keleti metropoliszban elég lehetett arra, hogy kimosson magából? Talán nem teljesen, de azért nekem az a régi remegés hiányzott, a pici visszakozás a csók előtt, ami nem az undor vagy a viszolygás, hanem a félelem, hogy kibírjuk-e majd ezt a súlyos, túlzó ingert, egymás szájának a megérintését, meg a másik ruhájának kényszeres szagolgatása – ahogy azt az utazása előtt csináltuk –, hogy még egy kicsit maradjon velünk később is, miután elváltunk. De amikor visszatért zoknit húzni hozzám, már mintha csak egy klasszikus „viszonyban” lettem volna felnőttvággyal, kínzó szenvedéllyel, csakhogy ilyet már eleget láttam korábban, és ennél többet akartam, mert kívántam ugyan Ervin farkát, a szájamban akartam, a merevedését akartam mindenhol, le akartam tépni az ingét, hogy peregjenek a gombok a kezem alatt, azt akartam, hogy megdugjon a vendéglőben, a parkban, a trolibuszon, a lépcsőházban, a fürdőben, a nappaliban, a hálóban, és magától értetődően a konyhában és a fáskamrában is, hogy visítsak a szenvedélyben és ő sértsen végig a körmével, míg a hajamat húzza baszás közben, de mindez mégis semminek tűnt ahhoz képest, ahogy hónapokkal azelőtt álltunk egymással szemben, éppen, mint a tizenhat évesek, csak a másik szeme számított, abba bámultunk, és ehhez az elveszett bámuláshoz képest a kifinomult szeretkezés és az állati kúrás is teljesen másodlagos volt. Keresni kezdtem a bizonyítékot a szerelmére, valami kézzel foghatót, és persze minél jobban kerestem, annál inkább pergett ki a kezemből az a kevés is, amit találhattam. Mégis, értelmes dolgok és fontos célok helyett egyetlen küldetésem volt: kiugrasztani Ervint a rémületes felnőttszerető maszkja mögül, amelyikben újabban mást sem hangoztatott, mint hogy ő sosem ígért nekem semmit titkos viszonyon kívül, és hogy lássam már be végre a kapcsolatunk korlátait, már ne is haragudjak, de én semmi ilyesmit nem akartam belátni: a nagy vallomása a kockás terítő mellett a remegő hangjával még az elején, az egy ilyen titkosviszony-szerződés lett volna? Nekem úgy rémlett, hogy a szerelmemet kérte.

Azt hittem, az osztálytalálkozó segíteni fog, és olyan lesz, mint a mesebeli varázslat: visszarepít minket oda, ahol újra megtalálhatjuk egymást, a szerelemnek a legbénább és legvarázslatosabb terébe, ahol minden mozdulat ügyetlen, mert semmi sem begyakorolt és minden érzés ismeretlen, mert teljesen új. Hát, nem egészen vált be a számításom. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy eredetileg gondoltam.

Az összejövetelt kerek szám nem indokolta, csak az, hogy abban az évben a volt osztályfőnökünknél súlyos és eléggé halálosnak tűnő betegséget diagnosztizáltak – rák vagy izomsorvadás?, végül nem tisztáztuk, de persze egyik jobb, mint a másik –, így a legbuzgóbb diák- és expadtársam, Edina találkozót szervezett, mert „a hivatalos, a huszadik úgyis elmaradt, és a tanár urat vidítsuk már fel egy kicsit, ki tudja, meddig lehet velünk, de erről persze így ne beszéljünk nyíltan”, hát, köszönjük a tájékoztatást.

Külön érkeztünk a belvárosi étterem és szórakozóhely egyik félig leválasztott termébe, ezt előre meg is beszéltük, és gyomorszorítva vártam, hogy Ervin felvállal-e mások előtt, hogy meg lehet-e mutatni Edinának meg a többieknek, Zsoltinak, Balunak és Gerinek, a gimis barátainak, az ofőnek és az egész csajos exklánnak, amelyik most is nyilván odagyűlik majd a pezsgőspoharak köré, és egymás gyerekeiről csevegnek hangos és affektáló kacajok között, na, nekik be lehet-e vallani, hogy szeretjük egymást – szeretjük egymást, vagy mi a franc van? –, és hát, persze, hogy nem lehetett. Vajon hogy képzelhettem az ellenkezőjét? Én már a nagy asztalnál ültem beszorítva Gyöngyvér és Orsi közé – akikről a dolgok természetes menete folytán nem derülhetett ki, hogy érdekes és izgalmas emberek, még akkor sem, ha Gyöngy­vér mostanra saját kézművesmárkát épített fel, Orsi meg emberjogi ügyekkel foglalkozik egy civil szervezetnél, de hát ez mit sem számít egy olyan közegben, amelyik már egyszer elkönyvelte őket unalmasnak és jellegtelennek – amikor Ervin belépett az ízléstelen lengőajtón, a zakója a vállán, a világos inge feszül a karján, az arcán borosta, annyi, amennyiből látszott, hogy nem, ő már nem az a tizenhét éves fiú, felém intett, én mosolyogtam, talán még a szememet is lesütöttem, ő pedig megindult és leült a fiúk közé iszonyú messze tőlem, egy elviselhetetlen nyolc-tíz méterre legalább. Követtem a tekintetemmel: láttam, hogy minden mozdulata tökéletes, a karját nyújtja kézfogásra, a fogait villantja, magabiztos és erős, csak egy kicsit merev és betanult, de persze ez alig tűnik fel. Legfeljebb annak, aki emlékszik a húsz évvel korábbi remegésre a Pádár Erzsi néni előtt, meg a tekintetre, amikor kiderült, hogy az a magyar jegy, az nem lesz meg, és ki tudja, mi várja ezért otthon, főleg: mi várja az egyetemi felvételin; a borzalmasan idegesítő vágyra, ha a Vanda mellére nézett és a visszafogott kézmozdulatra, amelyik már meg is állt, amint elindult. De ilyen éles szeme ma már szinte senkinek nincs. Ervin pedig világklasszis lett a remegés elrejtésében, néha még én is elhittem neki, hogy semmitől sem fél.

Edina, szerencsére, hamarosan bejelentette, hogy nem várunk tovább a későkre, köszöntötte az osztályfőnököt és mindenkit megkért, hogy meséljen magáról, tehát végig kellett hallgatnom az összes élettörténetet, ki tudja, talán éppen felturbózva, hiszen sokan építészként dolgoztak meg orvosként, társadalomkutatóként és laboránsként, vadakat terelő juhász pedig, na, az senki sem lett mégsem, csodás család meg hát majd mindenhol akadt, jó, egy-két válás is, említésszinten, de azért szóra sem érdemes, és ekkor volt szerencsém azt is megtudni, hogy Ervin teamleader és topmenedzser, vagy hogy is fogalmazott, nem emlékszem pontosan, de megsimította a rövidre nyírt haját az izzadó homlokán beszéd közben, két csodálatos gyerek apukája, még mindig szeret teniszezni, egy különleges, életformáló külföldi útról tért vissza, és a maga részéről nincs több mondanivalója. Nagyon örül, hogy itt vagyunk, és köszöni Edinának a szervezést.

Persze egy percig sem hittem, hogy engem említenie kellett volna, vagy hogy bármilyen módon beleférnék egy asztal menti bemutatkozásba, na, majd éppen itt, mégis zavaróan élesen állt előttem ez a férfi úgy, ahogy mások látják és ahogy a világnak mutatja magát. Dühös lettem rá, hogy miért festi ilyen szépre az életét, és attól féltem, hogy azért, mert tényleg ilyen szép, mert ő nem szenved attól, amitől én, hogy szüntelenül hiányzik nekem, különösen pedig akkor fogott el a pulykaméreg, amikor nekem kellett mesélnem magamról, és mivel az én válásom köztudomású, hiszen több osztálytalálkozóval azelőtt történt, egyes fiúk Ervin környékéről, de még lányok is, feljogosítva érezték magukat, hogy megkérdezzék a munkámról és a lányomról szóló beszámoló után, hogy „és?, van valakid?”, meg hogy „most mi a helyzet, Katika?”, mert mi az, hogy tőlem meg lehet kérdezni, Ervintől meg a hasonlóktól nem, amikor nekik is „van valakijük”, de az aztán rohadtul magán­ügy, teljes egészében top secret, bármekkora jelentősége is lehetne, ha egyszer megengednék maguknak, és annyit inni nem lehet, hogy a kedves osztálytársak ez iránt érdeklődjenek, de nekem, nekem nyugodtan bele lehet tolulni az ágyamba, aztán meg ha véletlenül nem titkolni szeretném, hanem éppen kikiáltani, hogy igen, ott ül mellettetek, ti félrészeg marhák, ti osztályfőnök-szomorítók, ti tahók, ti, és szeretem, na, az is tilos, tekintettel mindenkire, az egész rohadt világra, amelyikre tekintettel kell lennem – úgyhogy körülnéztem a kérdés után lehetőségeim szerint fölényesen, és azt válaszoltam, hogy „van, van egy-kettő”, és leültem, mint egy primadonna, aki lezárta ezt a kérdést, és nagyon bíztam abban, hogy keménynek és önelégültnek látszom, és ezután aztán jól befogják a pofájukat azok, akik nyolc-tíz emberre és hat-nyolc méterre ülnek tőlem. Nem egészen így történt, mert az a tapló Geri röhögve megjegyezte, hogy „egy-kettő, Katika? na, az jól hangzik!”, és csak akkor reménykedtem volna, hogy Geri belső mozijában most éppen nem két férfi kefél engem egyszerre, ha sokkal ártatlanabb vagyok magamnál, igen, mint egy kamaszlány, annyira – de abban a percben – sajnos – nem voltam az.