Ki tudná megmondani, mi lakozik bennünk? S amit a lelkünk mélyén találunk, minek nevezhető: jónak vagy rossznak? Van-e egyáltalán időtlen és egyetemes morál? Mi (ki) dönti el, milyenek vagyunk, milyennek mutatkozunk a magunk vagy mások szemében? Egy különleges, megváltozott, netán mindennapi élethelyzetben? Honnan nézve tűnik egy tett vagy jellemvonás, viselkedés normálisnak, másfelől kirívónak? Miközben mi magunk is állandóan változunk, máshogy látunk rá önmagunkra, ahogy mások tekintete is eleve eltérően értékelheti, ítélheti meg a látottakat. (És akkor a Heisenberg-féle határozatlansági relációt még nem is alkalmaztuk a kulturálisan [is] örökölt, természetünk részeként kezelt emberi viselkedésinkre, reakcióinkra, érzéseinkre!) Ezekre a fenti kérdésekre képes rávilágítani különféle fénytörésekkel és kontrasztok megalkotásával a sokféle írói-elbeszélői perspektíva Zoltán Gábor legújabb, Levegőt venni című novelláskötetében.
Az Orgia című regényével, majd annak Szomszéd című kísérő esszékötetével széles körben hatalmas sikert arató szerző ezúttal visszatér a kisprózai elbeszélésekhez, melyek révén korábban szakmai berkekben elhíresült (Vásárlók könyve, 1997; Erények könyve, 1999), és az 1999–2019 közötti húsz év alkotásai közül összesen tizennyolcat válogatott kötetbe, a novellák keletkezési idejének rendjében a legújabbtól a legrégebbi felé haladva. A fordított kronológia az írói érdeklődés és elbeszélői módozatok alakulását figyelemmel követve beszédes lehet, ha lineárisan olvassuk a kötetet, bármely irányból, például a narrátor személyét és számát illetően, de egy novelláskötet esetében ez egyáltalán nem kötelező, olvashatjuk azokat kedvünk szerinti sorrendben is.
Ami viszont törvényszerű: az olvasó a „hozott batyutól” függően egészen eltérő összefüggéseket teremthet a kötet írásai között – kinek-kinek a saját levegővétele szerint. Egyik ilyen közös nevező – szerzői szándéktól azért nem kevéssé befolyásolt – az afféle előhangként funkcionáló, Lamed Wulfnik című haszid példázat (e recenzió címének forrása), mely rokonságot mutat a Szodoma és Gomora elpusztítását elbeszélő bibliai történettel (Móz. I. 18–19), amikor is Ábrahám Lót családjáért aggódva felteszi a kérdést az Úrnak: „Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?”
A Zoltán Gábor-féle változatban a gonoszság, a pénzsóvárság, a kéjvágy is képes más megközelítésből látszódni: családszeretetből, a szépség iránti vonzalomból eredő megnyilvánulásnak, amik az elvárásokkal szemben állnak ugyan, ám akár a Mindenható elgondolásának is megfelelhetnek.
Ez az átértékelődés, a kifordult világ vagy az önmagunkból való kifordulás, az etika elsajátított, tanult, időbeli változékony mivoltára fókuszáló és a nézőpontváltozással sarkaiból kimozdított világnézet szolgálhat összetartó enyvként, vezérfonalként a novellák sorozatában. Ami az (isteni) igazságszolgáltatás, a kegyelem és az egyéni megváltás lehetőségeinek kérdéskörét is az olvasói horizontba helyezheti. „Átértékelődik időnként, amiket a bűnről meg az erényről gondolunk, ezt tudomásul kell vennünk. Éppen saját magunkkal kapcsolatban a legnehezebb. Ráébredni, hogy mi minden lakik bennünk. Azt hittük pedig, hogy valami egészen más” – fejtegeti egy szereplő a vállalati átvilágítást valami horrorisztikus fénytörésben mutató Júni 24. című novellában, amiben egy coachféleség tevékenysége folytán a dolgozók kénytelenek mind önmaguk, mind kollégáik új oldalát felfedezni, életük és munkájuk további alakulását meghatározó módon. De az ötven évvel ezelőtti emlékei között válogató elbeszélő is egészen máshogy tekint immár egykori kíméletlen orosztanárára, ütköztetve akkori és azóta megszerzett ismereteit róla (Az első író). Egészen új szemmel vagyunk kénytelenek nézni a nyilas hatalomátvételkor gyilkos ösztöneinek engedő nőt (Három kő), és a németek ’45-ös budai kitörésének egyik résztvevőjének lehetséges jövőjét, már a leszármazottak szemszögén keresztül (Földszag). A hozzátartozóink halálával kapcsolatos titkolt érzéseink is a felszínre törhetnek a magunk számára szégyellt vagy egész hátramaradt életünket revideáló módon (Nadrágot venni; A végső búcsú; Sacher, Át kell), ahogy a szinte kisregénynek tekinthető Próbák könyve (már-már krimiszerű) párhuzamos cselekményei is érzelmi-lelki átértékelésre késztetik az emigrációba induló féltestvérpárt. A megpróbáltatásokkal és feltűnően sok kiontott vérrel (ezt a borítófestmény is megerősíti) teli kötet címadó novellájában pedig nemcsak egy uszoda medencéjének alján találjuk magunkat az oda lehúzott áldozattal, de gyilkos ösztönök hajtotta támadója motivációinak (lelki poklának) mélységeibe is alámerülhetük.
Zoltán Gábor kötete szótakarékos, lényegre törő – és kíméletlen. Szereplőivel, világunkkal, valamint az olvasóval szemben egyaránt. Könyörtelenül szembesít emberi – túlságosan is emberi – természetünk egyensúlyát vesztett (alap)állapotával. (Kalligram, 2022, 214 o.)
