- Szellemes szökevények: túlvilági kapcsolattal akartak meglépni az oszmán sereg brit hadifoglyai

Harry Jones (1883–1942) eleinte nem gondolt szökésre, csak meg akarta törni a kínos lassúsággal múló napok egyhangúságát a fogolytáborban. Bagdad közelében, Kut al-Amaránál esett fogságba, amikor az Oszmán Birodalom csapatai szétzilálták a város brit helyőrségét 1916 elején. Ez volt az antanthatalmak legsúlyosabb veresége az első világháború közel-keleti hadszínterén. A walesi születésű hadnagy egyike volt az ostromkor fogságba esett, hivatalos adatok szerint 13 164 katonának (közöttük hat tábornok). Az anatóliai Yozgat mellett raboskodott, egy olyan táborban, amelyet a török hatóságok sebtiben alakítottak ki hadifogoly tiszteknek, méghozzá elüldözött és/vagy lemészárolt örmények házaiban. Jones hadnagy visszaemlékezései szerint „egy leheletnyi szabadságra” vágyott.Hogy felvidítsa fásult társait, Ouija-táblát készített (alsó kis képünkön). Ezen a lapos korongon, népszerűbb nevén „szellemtáblán” körben betűk és más jelek szerepelnek, a médium pedig mutatópálcát mozgat rajta, túlvilági ihletre várva. A foglyok örültek a játéknak, elfogadták, hogy az egymást követő betűket összeolvasva üzeneteket kapnak távol lévő élőktől és holtaktól: feleségüktől, rokonaiktól, barátaiktól. Kedvükre „kapcsolatba léphettek” a flandriai lövészárkokban harcoló bajtársaikkal, egyszer még a híres Antarktisz-kutatóval, Ernest Shackletonnal is – csak akarni kellett. A kitűnő kézügyességű Jones hamar belejött, hogyan érje el a kívánt eredményt hüvelykujjának apró, észrevétlen mozdulataival, mint az „itt a piros, hol a piros” szélhámosai. Szeánszai szórakoztatták bajtársait, és kezdték magukkal ragadni a kíváncsi őröket is.

Tudomány és babona

Mielőtt tovább követjük hősünket, kis kitérő a korszak ellentmondásos világába. A háborút megelőző évtizedek szédítő tudományos-technológiai fejlődése áldásos hatásokkal járt a villanyvilágítástól a védőoltásokig. Ám a harctéren iszonyúak lettek a következmények. A minden addiginál pusztítóbb fegyverekkel (harci gázok, géppuska, aknavető, kézigránát, lángszóró) példátlan tömegmészárlást hajtottak végre. Tobzódott a tudomány, közben tömegeket szédített meg a spiritiszta divat, köztük felvilágosult embereket is. Miért? Furcsamód éppen a haladás mellékhatásaként. A XIX. század utolsó harmadától sorra dőltek be megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazságok. Terjedt Darwin evolú­ciós­ elmélete. Nietzsche kimondta: Isten halott. Röntgen professzor sugara megmutatta a test belsejét. A Lumière testvérek robogó vonatot vetítettek vászonra, a Wright fivérek gépezete a fellegekbe emelkedett. Edison fonográfjából távoli hang szólalt meg – akár egy halotté is.Ilyenformán a századforduló embere megszokta a „csodákat”. Egyre-másra olyan rendkívüli jelenségek tanúja volt, amelyeket néhány emberöltővel korábban még elképzelni sem bírt volna, ha nem mesél neki a zseniális Verne Gyula (1828–1905). Nem érte fel ésszel a változásokat, zavaros fejében elmosódtak a realitás és a fantasztikum határai. A modern tudományok iránti, félelemmel vegyes hódolat középkorias babonákkal keveredett. Sokan biztosra vették, sőt türelmetlenül várták, hogy felfedezzék a módját annak is, hogyan kommunikáljanak a holtakkal. Szemfüles csalók pedig, ahogyan az már lenni szokott, rá­éreztek, milyen jó üzlet a szellem­idézés, a gondolatolvasás, a jövendőmondás – nem véletlenül nevezik őket a hiszékenység vámszedőinek.

Az örmények kincse

Vissza az anatóliai lágerbe! Az unaloműző szeánszok egyik leglelkesebb látogatója a parancsnok tolmácsa, Moïse Eskenazi lett. A misztikumra fogékony török zsidót lenyűgözte, ahogy a fogoly a szeme láttára társalog a szellemmel. Jonesnak ekkor, 1917 áprilisában támadt a merész ötlete: „Eldöntöttem, hogy elkapom ezt a fickót, és megvárom, amíg kiderül, hogyan használhatom ki.” Nem kellett sokat várnia a kínálkozó alkalomra. A tolmács izgatottan jelentette a látottakat főnökének, Kiazim őrnagynak, a szultán tisztje pedig bekapta a csalit. Sürgősen ki akarta deríteni a túlvilágiak közreműködésével, hová rejtették kincseiket az örmények, mielőtt halomra ölték őket. Jones­nak kapóra jött az őrnagy elvakult kapzsisága, ravaszul kérdezett, „olvasott a gondolataiban”. Egyszerű, de hatásos illuzionistatrükk volt.Kezdődhetett a megrendezett kincsvadászat. A fogoly elhitette a lágerparancsnokkal, hogy tábláján kapcsolatba lépett három örmény szellemmel, akik tudnak valamit. Különféle elásott tárgyak helyét jósolta meg, és azok – láss csodát! – elő is kerültek a föld alól. Ehhez a mutatványhoz persze már partner kellett, így Jones beavatta legrátermettebbnek ítélt társát, Cedric Hill (1891–1975) ausztrál pilótát, akinek repülőgépét a Sínai-félsziget fölött lőtték le. Hill kapitány addig hamisította a mesét megtámogató bizonyítékokat, míg az ujjuk köré csavarták Kiazimot. Rábeszélték, hogy „telepatikus úton elkövetett kémkedés” címén különítse el őket a többiektől. Az volt a tervük, hogy a kincskeresés ürügyén a tengerpartra vitetik magukat, ott, ha kell, megölik őreiket, megszöknek, csónakot szereznek, és a brit fennhatóság alatt álló Ciprusra eveznek.

Őrült B terv

Nem derülhetett ki, meddig jutottak volna. Újabb fanyar fordulatot vettek az események: a tervet meghiúsította egy mit sem sejtő fogolytársuk, méghozzá életmentő jó szándékkal. Attól félt ugyanis az illető, hogy ha a két „bajkeverőt” kiviszik a táborból, akkor titokban agyonlövik őket. Hogy ezt megakadályozza, feljelentést tett, mondván, a „telepatikus kémek” szökésre készülnek. A parancsnok ettől sem tért észhez, továbbra is vakon hitt a szellem üzeneteiben, de botránytól tartva így már nem merte kicsempészni magával a spiritisztákat. Jones és Hill kénytelen volt taktikát váltani. Szimulálni kezdtek, hogy átszállítsák őket az őrültekházába: a walesi meglepetésszerű dühkitöréseket produkált, az ausztrál melankolikus vallási tébolyt alakított.1918 tavaszán végre bekerültek egy kórházba a Boszporusznál, ahol újabb fél évig tartották őket megfigyelés alatt. Hill naphosszat csak a Bibliát bújta, eszelős tekintettel koplalt, motyogott magában. Jones néha whiskyt rendelt az ápolóktól, mintha az volna a tévképzete, hogy elegáns szállóvendég. Egy alkalommal még öngyilkossági kísérletet is színlelt, ami túl jól sikeredett: éppen csak hogy meg tudták menteni az orvosok. A folytonos tettetés kiborította őket, úgy érezték, tényleg belebolondulnak. Ekkor következett az újabb csavar. 1918. október 30-án aláírták a mudroszi tűzszünetet, az Oszmán Birodalom letette a fegyvert, a Közel-Keleten véget ért a világháború. A két fogoly alig tudott örülni, hiszen minden erőfeszítésük, szenvedésük fölöslegesnek bizonyult. Szépen kivárhatták volna a békét a többiekkel együtt Anató­liában, viszonylagos biztonságban és kényelemben.Hazatérve mindketten megírták és kiadatták különös kalandjukat. A győztesek felsőbbrendűségével úgy adták elő, hogy ők, a civilizált britek jól rászedték az ostoba keletieket, muszlimokat – meg persze a zsidót. Arról szerényen hallgattak, hogy saját bajtársaik hiszékenysége nélkül esélyük sem lett volna. „Amint a foglyok kritikus tömege elhitte, hogy létezik a szellem, sokkal könnyebb lett elhitetni ugyanezt a fogvatartókkal is” – állapítja meg Margalit Fox, aki történetükről könyvet írt (The Confidence Men, 2021). Ám a fő balek kétségtelenül a tolmács Eskenazi volt, őt az sem tudta kijózanítani, hogy a csalók nyilvánosan kigúnyolták. A megszállottságig ragaszkodott hozzá, hogy Henry Jones valóban túlvilági erőkkel cseveg. Annyira odavolt érte, hogy még évekig írogatott neki Nagy-Britanniába, „régi barátságuk” jegyében. A hadnagy olvasta és megőrizte ezeket a leveleket, de egyikre sem válaszolt.