Vakbélnapló 7.
"Egész világunk mind csupa látomás, folytatott álom, lassú lidércnyomás.”
Babits Mihály
Két vezérlő van az ágyam két oldalán. A jobb kezemnél levő olyan, mintha távirányító lenne vagy masszázsfotel kütyüje, kár, hogy itt nem indul be a háton végigguruló gömb-dögöny, nem szorítja össze pumpa a kézfej, alkar vérereit, hogy aztán engedve a feszültségből felszabadultan nyargalásszanak tovább a vörös és fehérvérsejtek. Emeli a háttámlát, lábrészt, sőt ha kell, feljebb vagy lejjebb liftezi az egész ágyat.
A másik eszköz kisebb, maroknyi, sokszor el is vész a párna alatt, vagy éppen a matrac és a vasrács résében, van, hogy hosszan nyújtózkodni kell érte, keresgélni, hová tűnt megint. Nővérhívónak nevezik, de úgy tapasztaltam, nemigen tölti be a feladatát. Első nap elmagyarázták, nyomni kell a gombot, amitől egy hang jelez a folyosó közepén, s aki szolgálatban van épp, hamarosan megjelenik a szobában. Ám mégis, csak nagyon ritkán hallatszott fel a pittyegő hang, sokkal több volt az emberi sóhaj, kérés, imitt-amott már-már türelmetlen sürgetés. „Nővérke…!” – suhant ki az egyszerű szó a szobák ajtaján, hol férfi, hol női tónust öltve, gyengébben vagy erőteljesebben, kinek-kinek temperamentuma szerint. Mintha valami titkos, közös megegyezés létezne a betegek között, hogy a hívót a legritkább esetben használják. Talán egyfajta szeméremből, hiszen ha segítségre szorulunk, nem szeretnénk géphang útján kérni azt. Így, emberi szóval kicsit olyan, mintha az otthoni a betegágyból szólnánk ki a konyhában matatónak, hogy „szívecském, behoznál egy pohár vizet, és megigazítanád utána a párnámat?”
Úgy hinnénk, itt nem történhet semmi, amit a fehér vagy éppen virágos köpenyes rutinos ápolók nem tudnak megoldani, de aztán adódik alkalom, ami őket is próbára teszi. A folyosó méla ritmusát egyszer csak váratlan esemény kavarja fel. Idős néni, akinek szépen, nyugodtan feküdnie kellene az ágyában, utcai ruhában áll a kórterem ajtajában, ágyán összecsomagolta már minden holmiját, feszesen, rendben.
A fekete műbőr táska cipzárja behúzva, a rafiaszatyor összekötözve, rajta cipő, indulna el. Öten-hatan szaladnak össze hirtelen, hogy visszatartsák, de ellentmondást nem tűrő hangon közli, márpedig hazamegy, mert nem tudja elviselni a többi ágyból rábámuló őszhajú, meztelen öregasszony átható pillantását,
nem tud tőlük aludni sem. Ám a szobája üres, rajta kívül nincs itt senki más, észérvekkel azonban mégsem lehet megnyugtatni, eltökélt.
Már-már orvosért szaladna valaki, amikor a főnővérnek eszébe jut a mentőötlet. Szépen karon fogja nénit, átvezeti egy másik szobába, ahol egyet kivéve minden ágyon fekszik valaki. Valódi hús-vér nénik, asszonyok, akik csacsogva fogadják az új vendéget, mintha ők maguk is valamiféle gyógyítók lennének, nem pedig ugyanolyan betegek. A sebészeti osztály újra kisimul, megy tovább minden a szokásos rendben, ritmusban.