A kormány szerint az óvodákban, iskolákban télen elég lesz 20 °C-ra fűteni a csoportszobákat, tantermeket. Ez a válasz a köznevelési intézmények megnövekedett rezsiköltségeit feszegető kérdésekre. Nem azt mondták, hogy biztosítjuk a többletigény forrását, hogy a „magyargyerekek” normális körülmények között játszhassanak, tanulhassanak. Nem, 20 °C. És fatüzeléses kályhák.
De mit is várhatunk attól a kormánytól, amelyiknek fontosabb a labdarúgás, mint a gyerekek jövője, sőt a nemzet hosszú távú érdekei, az ország jövője? A rendszerváltást követően hosszú ideig, 2010-ig nagyjából egyetértés volt a politikai tényezők között az oktatási rendszer fejlesztésének fő kérdéseiről. E fejlesztések a neveléstudomány eredményeire épültek, a nemzetközi gyakorlathoz igazodtak. A pedagógus szakma kilépett a „politika szolgálólánya” szerepből. Ezt a váltást még az oktatáspolitika vezető képviselői is tudomásul vették, és a pedagógiai szempontokat igyekeztek érvényesíteni a nevelésügy jelenét és jövőjét formáló gyakorlatukban. Persze, amúgy magyarosan történtek az események, követve a felvilágosult abszolutizmus több évszázados hagyományait.
2010-től Orbán átengedte a nevelés-oktatás teljes területét legfőbb vazallusainak, a magukat kereszténydemokratának nevező politikusoknak. S ahogy Orbán szakított a felvilágosodással, annak politikai eszmerendszerével, úgy Hoffmann Rózsa számára is a nevelésügy terén elegendőnek bizonyult a politikai abszolutizmus. A centrális erőteret hirdető akarat visszaparancsolta a pedagógia teljes rendszerét, beleértve a pedagógusokat is a politika cselédvilágába.
Összhangban volt ez a társadalompolitika egyéb területeivel. Nincs szükség a gondolkodó emberekre, kiszolgáltatott tömegek kellenek, akiket az egybites óriásplakátüzenetekkel lehet manipulálni, hogy ők így kövessék a centrum-akarat-hatalmat. Ez testesült meg a 2011. évi köznevelési törvényben, és ez az "ethosz” uralta és uralja mind a mai napig az Orbán-kormány viszonyát a magyar társadalom jövőjét formáló köznevelési rendszerhez.
Ezernyi példáját láthattuk ennek az elmúlt évtizedben a nevelésügy világában, az élet minden területén. Hiába volt minden észrevétel, jelzés, tiltakozás: pedig még a pedagógus-minősítés rendszerének elméletét kidolgozó professzor is elhatárolódott attól, amit Hoffmann tett a javaslataival. Az sem számított, ahogy az iskolaügy Gólemje, az egykori iskolaépítő kultuszminiszter nevét viselő központ bukása sem. A szakképzés csaknem évenkénti átszervezése sem. A tehetséges, de nem tehetős fiatalok felsőoktatásból való kiszorulását eredményező tandíjrendszer elleni tiltakozás sem. Ahogy az egyéb szakmai javaslatok, a pedagógusok és szülők tiltakozása sem.
Az Orbán-rendszer bedarált mindent. A tankönyvkiadástól a tanítás-tanulás tantervi szabályozásán át a tanárképzésig mindenre kiterjedt a központosítás-egységesítés. Megszűnt az oktatás-nevelés kapcsán mindenféle szakmai párbeszéd. Csak a szavazatmaximálást eredményező politikai akarat maradt. Meg az ígéretek. Törvénybe foglalták a 2014. évi országgyűlési választás előtt, hogy a pedagógus bérrendszer mindenkori origója a minimálbér lesz. Ez biztosítja a pedagógusbér értékállóságát. Majd az első adandó alkalommal, 2015-ben ezt a törvényi bekezdést törölték. Hiába minden szakszervezeti kezdeményezés, javaslat, az ígérgetésnél tovább az Orbán-kormány soha nem jutott.
Mindennek drámai következményét most látjuk. Száz sebből vérzik a köznevelés, de mind közül talán a legsúlyosabb, hogy lassan nincs felkészült szakember, aki az óvodákban, iskolákban a gyerekekkel foglalkozna. Tisztelet és megbecsülés azoknak, akik ilyen körülmények között is vállalják a munkát! De OKJ-s pedagógiai asszisztens – őrá is szükség van! – nem helyettesítheti a felsőfokú végzettségű óvodapedagógust, képesítés nélküli „nevelő” nem tudja megtanítani írni-olvasni-számolni a kisiskolásokat, testnevelő vagy történelem szakos kolléga sem taníthat fizikát, kémiát.
2011-ben, a Hoffmann-féle köznevelési törvényjavaslat megjelenése alkalmával intézményes formát öltött a szakmai kritika, a javaslatok megfogalmazása, később a tiltakozás is. Hálózat a tanszabadságért – így fogalmazták meg a szakemberek a törekvéseiket. Egyetemi emberek, oktatáskutatók, gyakorló pedagógusok, még szülők is voltak köztük. Többen közülük – Loránd Ferenc, Vekerdy Tamás - már nem élhették meg az idei, viharosnak ígérkező tanévkezdést.
Nagy Emília tanárnő sem, a tanszabadság hirdetője, iskolája gyakorlatában annak megvalósítója; a gyermekvilág gazdagságát biztosító iskolavezető, a pedagógus civil kurázsi a napokban elhunyt harcos képviselője. Őt ma temetik. Az ő emlékét is idézve mondjuk: elég volt! Elég volt a szakmai törvényszerűségeket semmibe vevő voluntarista oktatáspolitikából, elég volt a gyerekeket tárgyaknak, csupán csak jövőbeni centráliserőtér-szavazónak tekintő szemléletből, elég volt pedagógusokat alázó pávatáncból, elég volt a szülőket még csak a nevelés mellékszereplőinek sem tekintő nézetekből, elég volt az ígérgetésekből, elég volt abból, hogy a magát nemzetinek nevező kormány semmibe veszi a nemzet jövőjét.
Elég volt – mondták mindenféle fenyegetés ellenére az elmúlt tanév végén az egzisztenciálisan kiszolgáltatott, a sztrájkot mégis vállaló pedagógusok. Válaszként Orbán a kormány erős emberének, a rendőr-miniszternek a hatáskörébe tette át a köznevelés felügyeletét, és most újabb ígéretekkel próbálkozik. Majd 2029/30-ra a diplomás átlagbér 80 százaléka … meg 20 °C és fatüzeléses kályhák.
A rendszer a szakadékban. Még működik, vészüzemmódban, mert a pedagógusok a Korczak-attitűd szerint működnek, nekik a szakadékban is fontos a gyermekarcok mosolya. De elég volt. Vagy jőni fog egy jobb kor az óvodák, iskolák világában, vagy jőni fog, ha nem is a „nagyszerű halál”, de a magyarság számára végzetes és végleges leszakadás a világ élvonalától. Nincs harmadik út.