Tisztelt Uram!
Sajnálom, hogy kellemetlenül érintette nagyapja hatvanas évekbeli viselkedésének említése egyik írásomban.
Ön természetesen nem felelős nagyapja egykori tetteiért, ahogy egy mai német sem felelős Hitler, egy mai magyar sem Szálasi, egy mai orosz sem Sztálin tömeggyilkosságaiért. (A putyini rombolásért és a mai potenciális gyilkosokért már inkább felelősek lehetünk, de ez egy másik téma.)
Mint írja, nagyapja a világ legszeretetreméltóbb embere volt, akire Ön és családtagjai a legnagyobb tisztelettel emlékeznek. Gyerekkorában annyi kedvességet, melegséget kapott az idős embertől, és annyi bölcs tanítást, hogy ezekért élete végéig hálás lehet.
Biztosan így volt, és az ilyen viselkedésért minden nagyszülőt tisztelni illik.
Ugyanakkor meg kell értenie, hogy nem kedvelem azt a fiatalembert, aki az akkori kommunista párt – túlbuzgó vagy szolgálatkész? – hivatalnokaként megakadályozta, hogy maszek szülők jó eredményt elérő gyerekei gimnáziumban tanuljanak tovább. Többnyire nem tudott végleg elkaszálni, tönkretenni bennünket, sem engem, sem a hozzám hasonlóan tévútra kényszerített kis társaimat, de ez nem rajta múlott. Képességünk, akaratunk és motivációnk erősebb volt, mint az ő dogmatikus lélekrombolása.
Levelében azt írja, hogy legalább a nevét, mármint a nagyapja nevét, amely megegyezik az Ön nevével, nem kellett volna cikkemben megemlíteni. Szerintem a nagyapja nem értene egyet Önnel, ha élne. Annak idején, hatvan éve ő is névvel nevezte meg, akiket ellenségnek tartott a pártja. Az idézett példában a gyerekeket is. Hazugság, hamisság, hiteltelenség lett volna N. N.-nel vagy X. Y.-nal jelölni nagyapját a nyilvánosság előtt.
Mindenkinek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért ma is, holnap is, holnapután is. Nekem is, neki is, Önnek is. Ha a vétkesek már nincsenek köztünk, akkor megbocsátani lehet, de felejteni nem. És nem azért nem lehet, nem szabad felejteni, hogy haló poraiban is megbüntessük a bűnöket elkövetőket, hanem a mai és holnapi vétkesek, hatalmaskodók, becstelenek miatt. Tudniuk kell, hogy a történelem elől nem lehet elbújni. Az idő előbb-utóbb (és egyre inkább előbb!) kiplakátolja a másokat megtévesztők, megalázók, eltiprók nevét.
A leszármazottak, gyerekek, unokák, dédunokák, ha nem akarnak elődjeik bűnei miatt kellemetlen helyzetbe kerülni, csak egyet tehetnek: nevet kell változtatniuk. Ezen a mai diktátorok és diktátorcsemeték, -unokák is elgondolkodhatnak (Megjegyzem, nem hiszem, hogy van a világon még egy ország, ahol az elmúlt kétszáz-kétszázötven évben annyi ember változtatott nevet, mint Magyarországon. Még legnagyobb költőnk sem Petőfinek született, neves filozófusunk sem Lukácsnak, és világhírű focistánk sem Puskásnak. De ez egy másik írás témája lehetne.)
Tisztelt uram, ismétlem: sajnálom, hogy kellemetlenül érintette nagyapja hatvanas évekbeli vétkének említése. Őseinket nem választhatjuk meg. Csak magunkat óvhatjuk meg az erkölcstelen tettektől, és utódainkat nevelhetjük emberibb, tisztességesebb életre, hogy ne szégyelljék majd a nevünket húsz, negyven, hatvan év múlva.
Tisztelettel,
Nógrádi Gábor