Az éden kiűzetése Pestről

Pálmákkal teli üvegházakkal, elképzelhetetlen sokféleségben tarkálló virágtengerrel, fövenyes utakkal, kerti házikókkal ékes, vadregényes park várta a porhoz és sárhoz szokott, tikkadt pestieket 1875 tavaszán a saját városukban, még a Városligetbe sem kellett kibumlizniuk érte. A Fővárosi Lapok leírása szerint „loncos futó-növények, ampelopsisok és passiflórák közt egy gipsz Pán fújja sípját; fölötte mesterségesen készített dombocska áll, melyről az egész kertet pompásan át lehet tekinteni.”

Ráadásul mindez tényleg alig pár lépésnyire volt az Oktogontól, ma úgy mondanánk, a város kellős közepén. Igaz, másfél évszázaddal ezelőtt ez a táj még egészen másként festett: „A sugárút mellékutcáin keresztűl-kasúl kóborolva, romantikus piszokfészkeken, porfelhőkön és szemétdombokon szerencsésen átgázolva, - végre elénk tűnik a Szondi-utca, melyet meglepő tisztaság különböztet közeli társaitól. A Szondi-utcában aztán két hosszú pózna vonja magára figyelmünket, melyeken nemzeti színű zászlókat lobogtat a Rákosrúl betévedő fuvalom. Itt van Seyderhelm Ernő, váci-utcai virágkereskedő virágkiállítása.”

A csak néhány évvel korábban kijelölt, egyelőre kunyhókkal és deszkakerítésekkel szegélyezett Sugárúton ekkor még alig jósolta több a majdani világvárosi nagyvonalúságot, mint négy bérpalota a Nyolcszög tér körül. Azok számára, akik az utóbbi három-négy évben netán nem jártak Pesten, a Vasárnapi Újság így határozta meg a virágkiállítás helyszínét: „A Szondi-utcza az osztrák államvasuti indóház közelében van és a Seyderhelm-féle virágtelep egészen az indóház udvarára dől. Két részből áll, melyeket a Szondi-utczából kifutó zsák-utcza vagyis inkább köz választ el egymástól. E közre nyilik ama nagy virágsátor, melyet a kiállitó közvetlenül a tárlat számára készitett.”

Ekkor, 1875 tavaszán a freibergi születésű, kereskedelmi és műkertész apja nyomdokába lépő Seyderhelm Ernő a 46. évében járt, s bár csaknem húsz esztendeje élt már Pesten, virágkiállítása látogatóinak figyelmét még mindig német nyelvű felirattal hívta fel az 50 krajcáros belépődíjra. Megtehette, a városban mindenki beszélt németül – nem úgy, mint magyarul –, de új idők közeledtét jelezte, hogy az újság immár rosszalló megjegyzést tett erre. Még pár év, és végképp fordul a kocka: feddő hangú cikket szentelnek annak is, hogy belvárosi virágüzlete fölött „heraldikai újításként” kétfejű sassal kombinálja a magyar címert…

Pedig Seyderhelm egyszerűen csak rajongott az egész monarchiáért. Már az ötvenes években virágkiállítást szervezett Pesten, és megalapította a kertészeti egyesületet. 1867-ben, a kiegyezést követő koronázáskor az ő virágaival és dísznövényeivel ékesítették a koronázási dombot, a királyt szállító hajókat és a díszmenet teljes útvonalát – nem véletlen, hogy akkortól büszkén viselte a „cs. és kir. udvari szállító” címet. Tőle rendeli majd meg Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalára a legendássá váló koszorút; ő tervezi meg a Nyugati pályaudvar királyi pavilonjának virágdíszeit és a Keleti pályaudvar parkjait; csokrot köt Stefánia főhercegné árvaházi látogatására; és persze részt vesz majd minden kertészeti bemutatón az 1885-ös országos kiállítástól a millenniumi seregszemlén át a chicagói és a párizsi világkiállításig, amivel kiérdemli a Ferenc József rend lovagkeresztjét.

De ez még a jövő zenéje. Most, 1875-ben Seyderhelm Ernő elsősorban arról nevezetes, hogy már vagy másfél évtizede hatalmas kertészetet működtet a Podmaniczky és a Szondi utca között. Három hold föld az övé, további hetet bérel Podmaniczkyéktól. Ám már karnyújtásnyira van a változás: másfél év múlva azt írja majd az Ellenőr, hogy „jövő tavaszszal Seyderhelm Ernő müvirágkereskedő virágkiállítást fog rendezni a legritkább délszaki és más égalji virágokból. Seyderhelmnek ez lesz utolsó virágkiállítása, mert szép kertje közepén a hatóság utczát fog nyitni, ép azon vonalon, hol a gyönyörű pálmacsoportok díszelegnek az üvegházakban.”

És valóban, hamarosan megszületik a Rákosárok – pár évvel később már Csengery – utca, a kertet kettéosztó zsákutca nyomvonalán pedig a Vörösmarty, s bármennyire nem tetszik is Seyderhelmnek, de hatalmas üvegházait a külterületre, az akkori Csömöri út mellé kell átköltöztetnie. Más kérdés, hogy a város öles léptekkel lohol a nyomában: újabb tizenöt év elteltével a bérházak elérik ezt a kertet is, a mai Thököly és Dózsa György út találkozásától tovább űzik a növények eldorádóját a Hajtsár út 201-be (ma a Kassai tér környéki terület), ahol a műkertész megnyitja az utolsó vállalkozását, egy 20 holdas faiskolát és egy 8 holdas virágkertészetet. Azonban keblet feszítő hazaszeretet és immár milliós vagyon ide vagy oda, még vagy egy évtizeden át pereskedik a várossal: nehezen emészti meg, hogy a frissen nyitott Garay tér és az odaszánt piac kedvéért nemcsak lebontották az üvegházait, hanem a kártérítéssel is garasoskodtak.

De azt bizonyosan látta ő is, hogy a fejlődésnek képtelenség útját állni. A terézvárosi édent néhány szempillantás alatt bérházak regimentje foglalta el, két-három emelettel magasodtak a pálmák helyén, és Seyderhelmnek nem sikerült többet megőriznie a múltból, mint egy kis privát dzsungelt a Szondi és a Csengery utca sarkán. Saját, földszintes háza mellett egészen addig virított a kert, míg 1890-ben a sarokra eső fél telket el nem adta, hogy hamarosan háromemeletes bérház nőjön azon is. A műkertész otthona akkortól 65/b házszámmal úgy árválkodott ott, mint egy darabka régi Pest a világvárosban.

Sok mindent látott ez a ház. Útjára bocsátott három fiút és négy lányt, elbúcsúztatta a kertész hű társát, Fischer Krisztina Johannát, tanúja volt merényletnek és tolvajlásnak – 16 kiállítási aranyérmet és a becses lovagkeresztet vitték magukkal a betörők –, de otthonként szolgált akkor is, amikor a pályára lépése ötvenedik évfordulóján, illetve a 75., majd a 76. születésnapján ünnepelte Seyderhelm Ernőt a kertészek közössége. (Azt szerencsére nem látta, amikor csavargóvá lett Emil fia meglopta az idős műkertészt, mert erre a csúfságra a Hajtsár úti telepen került sor.) Ebből az épületből kísérték aztán utolsó útjára őt is, 1908. február 4-én.

Seyderhelm Ernő mesterségét a családjából senki sem követte, habár két fia is kitanulta a szakmát – a háború alatt a kültelki pálmaházak már szükséglakásul szolgáltak. A Csengery utcai ház azonban valami varázslatos módon szívósabbnak bizonyult, mint az öreg kertész fái. A leszármazottak előbb egy redőnygyárosnak adták bérbe, aztán 1917-ben eladták; az új tulajdonos alatt kovácsműhely működött benne, majd megvette egy szobafestő és mázoló mester. 1933-ban lett Bartusek Géza gépköszörűs és szerszámkészítő tulajdona, aki három generációnyi időre megvetette itt a lábát. És bármily hihetetlen, Seyderhelm csöppnyi kerttel övezett háza ma is áll: a Pótkulcs nevű titkos kultkocsma őrzi itt a másfél évszázados hagyományt.