A szovjet labdarúgó-válogatott egészen kiváló mérleget produkált 1980-ban. Malmőben jégkorong-eredménnyel, 5:1-re győzte le Svédország csapatát; Moszkvában felülmúlta Franciaország Tresorral, Bossisszal, Tiganával, Platinival kiálló együttesét (1-0); Rio de Janeiróban 2-1-re nyert Brazília Nelinhóval, Edinhóval, Júniorral, Toninho Cerezóval, Sócratesszel, Éderrel és a tizenegyest rontó Zicóval felvonuló legjobbjaival szemben. Kilenc mérkőzése közül csak az argentinok ellenit adta döntetlenre, az összes többin diadalt aratott, ám azt a Mar del Plata-i 1-1-et is magyarázza valamelyest, hogy a házigazdák gólszerzője bizonyos Diego Maradona volt.
MAGYARORSZÁG–SZOVJETUNIÓ 1-4 (1-2)
Barátságos mérkőzés, 1980. augusztus 27., Népstadion, 12 000 néző. Jv.: Vlajić (jugoszláv).
Magyarország: Katzirz – Paróczai, Kocsis István, Garaba (Kereki, 57. perc), Tóth József – Csongrádi (Kuti, 43.), Pásztor, Nyilasi, Burcsa – Kiss László (Bodonyi, 35.), Törőcsik.
Szovjetunió: Daszajev – Szulakvelidze, Higyjatullin, Csivadze, Romancev – Besszonov, Burjak, Gavrilov, Savlo (Oganeszjan, 67.) – Andrejev (Rogyjonov, 83.), Blohin.
Gól: Pásztor (2.), Blohin (33.), Szulakvelidze (45.), Burjak (82.), Rogyjonov (86.).
A Népstadion (Stefánia) útra is kipróbált kerettel érkezett a moszkvai Szpartak nyolc játékosára épített szovjet csapat, amelyről valóban elmondható volt: ideiglenesen állomásozott Magyarországon. Az augusztus 27-én rendezett találkozóra meghívottak közül az aranylabdás Oleg Blohin 112-szeres, Rinat Daszajev 91-szeres, Vlagyimir Besszonov 79-szeres válogatott volt, Blohin és Leonyid Burjak KEK-et nyert a Dinamo Kijevvel 1975-ben – az ukrán csapat a bázeli döntőben az FTC-t győzte le 3-0-ra –, Tengiz Szulakvelidze és Alekszandr Csivadze ugyancsak a kupagyőztesek trófeáját hódította el a Dinamo Tbiliszivel 1981-ben. Majd Blohin megismételte kijevi KEK-diadalát 1986-ban, amikor a nyolcvanban hozzánk látogatók közül Daszajev, Besszonov és Szergej Rogyjonov 6-0-s szovjet diadalnak volt részese Irapuatóban a vb-n mindmáig utoljára szereplő magyar válogatott ellen.
A mexikói meccs hasogatott, de a pesti sem csiklandozott. Igaz, nem is ígért sok jót a találkozó, mert a vendégjátékosok közül Daszajev, Besszonov, Csivadze, Vagiz Higyjatullin, Oleg Romancev, Szergej Savlo, Jurij Gavrilov és Szergej Andrejev a komanda sikerévének kilenc szovjet meccséből nyolcon játszott. Arra azonban még a legpesszimistábbak sem gondoltak, hogy a Népstadionban rendezett mérkőzések tekintetében addigi legsúlyosabb veresége vár a magyar válogatottra.
Pedig jól kezdődött a találkozó, a technikás békéscsabai Pásztor József a második percben a jobb felsőbe „varrta” a szabadrúgást. Akadt még egy remek magyar szabadrúgás, azt a nemrégiben elhunyt Tóth József lőtte a felső lécre.
Aztán slussz.
Fél óra múltán – Csivadze zavartalan felfutása után – Blohin jobblábas „szputnyikkal” egyenlített, majd a meglepetésre beválogatott Kuti László levette a labdát az előre húzódó Szulakvelidzénak, a jobbhátvéd mondott egy szpaszibát, majd menthetetlenül a jobb felső sarokba emelt (1-2). A második félidőben elegáns Besszonov, Oganeszjan, Burjak kombináció révén növelte előnyét a szovjet együttes, aztán – újabb csiki-csuki végén – Gavrilov finom passzát a cserejátékos Rogyjonov 1 perc 16 másodpercnyi játék után is könnyedén bepasszolta.
Úgy lett 4-1 „oda”, hogy Katzirz kapus volt a magyar csapat legjobbja, legalább négyszer mentett látszólag teljes kiszolgáltatottságban. Nem csoda, ha a mindössze 12 ezres közönség füttykoncerttel nyilvánított véleményt, és másnap efféle kritikák sorakoztak a lapokban: „mintha P. Howard örökbecsű sivatagi fiákere és a híres autós világcsúcs-döntögető Campbell nyolcszáz kilométeres sebességgel is száguldó Kék madara vívott volna az előbbi jármű számára eleve kilátástalan viadalt”; „a többség oly keveset mozgott, hogy talán még Kalap, a népszerű fruttiárus is többet teljesített a lelátón”; „a szovjet csapat technikás és feltűnően gyors volt, de hogy ez a sebesség valójában mennyit ér, azt most nem lehetett objektíven megállapítani, mert nem volt viszonyítási alap”.
Feledhetetlen népszabadságos kollégám, a hazai sporttársadalomban szeretve tisztelt Szabó Ferenc így írt: „Baj van a szakmai felkészítéssel, azaz egyes trénerek képességeivel, módszereivel, valamint mentalitásával. Ha nincs követelmény, a játékost a világon semmi sem inspirálja, életkörülményei ráadásul megengedik ezt, így aztán alacsony a bajnoki színvonal, olyan labdarúgók kerülnek egy-egy alkalmi (véletlen) alakítással reflektorfénybe, akik megbízható tagjai lehetnének egy vállalati villámtornának.”
Ha élne még, a „Kutyának” becézett pályatárs nem felelne meg a mai követelményeknek, a sportújságíró-szövetségben és a propagandaügyi nagykövet álmaiban újra és újra megjelenő újságíró-kamarából egyaránt kigolyóznák, jóllehet képességei és tisztessége egészen más dimenzióba emelték napjaink holdudvaroncainál. A differencia nagyobb, mint amekkora különbség a két szövetségi kapitány, Konsztantyin Beszkov és Mészöly Kálmán csapata között mutatkozott a Népstadion pázsitján.
A messzemenő eltérés ellenére Zsengellér Zsolt, az 1938-ban vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula fia, megvédte a veszteseket: „Ebből a balsikerből nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni – tette közzé a Képes Sportban. – A jelenlegi magyar válogatott még nem kiforrott együttes. Türelmet kell szavaznunk Mészöly Kálmánnak, segítőtársainak és a formálódó csapatnak. Végzetes ballépés lenne, ha összeállítási és taktikai hibákat keresnénk a szovjet válogatottól elszenvedett vereség láttán. S nem kell mindjárt lemondani azokról a játékosokról, akik gyengébb teljesítményt nyújtottak.”
A honfitárs futballistákat az Esti Hírlap így értékelte: „Katzirz nem okozott csalódást, igaz, jó védések mellett néha bizonytalankodott. Paróczai nagyon darabosan játszott, Kocsis sokszor zavarba jött, és rendre lefutották a gyors szovjet csatárok. Garaba sehogyan sem bírt Blohinnal. Tóth József rengeteget futott, szerelt, a támadásokból is igyekezett kivenni a részét. Pásztor régimódian futballozott, sokra vállalkozott, de nehezen szabadult a labdától, elképesztően körülményesen indított. Nyilasi és Burcsa észrevétlenül volt tagja a csapatnak, Csongrádi rosszul játszott, a helyére beállt Kuti sem jobban, ráadásul a második szovjet gól előtt nagyot hibázott. Kiss László gyenge volt, Törőcsiket nem lehetett megtalálni.”
Nem is nagyon voksoltak a szurkolók, pedig abban az időben az illetékes elvtársak azt találták ki, hogy a közönség szavazhat a válogatott legjobbjaira. A Népszava az 1-4 után lehordta a kezdeményezést: „Az akció nevetséges dolgokat produkál, egyre furcsább eredményeket hoz. Mert ezúttal Esterházy 176, Turner 69, Mészáros kapus 31, Varga József 20 szavazatot kapott, pedig ők pályára sem léptek. Feltehetően szépen, színvonalasan ültek a kispadon.”
A többiek meg csúnyán, nívótlanul vergődtek a pályán. Azért a Garaba, Nyilasi, Kiss, Törőcsik kvartettet a négyes ellenére bármikor elfogadnánk...
