Hitvallás

Horthy Miklós hazatért, ujjong a széljobb, miután a Mi Hazánk ünnepélyes kertek között elhelyezte a hajdani kormányzó szobrát az ország háza főemeletének 46-os szobájában, Dúró Dóra parlamenti alelnök irodájában.

Azt most hagyjuk, hogy Horthy ritkán látott vendég volt a parlamentben – jobbára a kormányzati ciklusok eskütételekor jelent meg, az ügyeit rendre a Duna túloldaláról, a várból intézte –, nem emiatt nincs keresnivalója a Duna-parti épületben. S úgy egyáltalán semmilyen középületben, közterületen. Még akkor sem, ha a jelen hatalom számos intézkedésével és emlékezetpolitikai megnyilvánulásával köti magát egyre látványosabban az 1944 októbere előtti magyar államisághoz, noha a kormányzó 1993-as újratemetésekor még azon sajnálkoztak: a valódi belpolitikai problémák háttérbe szorulnak a „Horthy-téma” miatt. Most viszont jól jöhet számukra az újabb közéleti gumicsont – a főispánokkal és vármegyékkel nemrég maguk is dobáltak a nép közé –, hiszen időlegesen eltereli a figyelmet az elszálló rezsi miatt letérdelő önkormányzatok és intézményrendszer segélykiáltásairól. Nem véletlen, hogy Kövér László házelnökként nem az épületből, hanem csak a kék társalgóból tiltotta ki a széljobb bagázst a szoborral. Pedig megtehette volna, hiszen a lassan szilánkosra faragott alaptörvény szerint Horthy elvileg nemkívánatos személy, legalábbis a Nemzeti hitvallás azon passzusa alapján, mely úgy kezdődik: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének…” Mely, ugye, nem jelentette a Horthy-korszak végét, a kormányzó náci kollaboráns kormányt kinevezve még több, mint fél évig –a hazai holokauszttal is terhelve – a hatalomban maradt.

Kenderes után az elmúlt szűk három évtizedben cirka tucatnyi Horthy-szobrot avattak az országban, jellemzően kistelepülések magáningatlanain, illetve egyházi intézményekben. Állami közintézményben eddig soha. Lassan kiszárad a Rubicon…