Hazán kívül tartózkodom – Lengyel László és Markó Béla beszélgetése

Lengyel László: „Az egynyelvű és egy szokás szerint élő ország gyenge és törékeny” – írja István királyunk az Intelmeiben. „Hagyom ezért, fiam, adj nekik táplálást [a vendég és jövevény népeknek] jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának.” Nekem a több mint ezeréves politikai és emberi üzenet azt mondja, hogy az „egynyelvű és egy szokás szerint élő ország”, akár magyar, akár román vagy szerb, „gyenge és törékeny”. Az egyetlen államnemzetet (el)ismerő nemzetállam csak látszatra erős, a valóságban gyenge. Mondanak-e időszerűt István Intelmei Erdély magyar népének, ahol mintha a többség a magyar nemzetállamért lelkesedne egy román nemzetállamban élve?

Markó Béla: A román alkotmány legelső mondata így hangzik: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Ezt az 1991-ben elfogadott alaptörvényt 2003-ban módosítottuk, de sem a kilencvenes évek elején, sem később nem sikerült a nemzetállami meghatározást töröltetnünk. Az is igaz, hogy ugyanakkor be tudtunk vinni az alkotmányba olyan rendelkezéseket, amelyek valamennyire ellensúlyozzák az egy állam, egy nemzet, egy nyelv, egy kultúra elvét, és a kisebbségi nyelvű oktatást, illetve a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát is több cikkely szavatolja, beleértve az önkormányzatokat, az állam decentralizált intézményeit és az igazságszolgáltatást. Ezek a rendelkezések mégsem ürítik ki teljesen azt a legelső mondatot, hiszen a tendencia továbbra is világos, bár a nehezen kivívott kisebbségi jogok ellentmondanak ennek: egyetlen, nemcsak politikai, hanem kulturális nemzetté tenni Romániát. Persze egy egységesülő Európában ma már erre nem nagyon van esély, de részünkről sem csak szimbolikus cél volt, különösen a kilencvenes években, hogy a nemzetállamot valahogy kiiktassuk az alkotmányból. Utólag szinte elképzelhetetlen, hogy mekkora ellenkezést váltott ki, valahányszor egyik vagy másik erdélyi magyar politikus megkérdőjelezte a nemzetállami meghatározást. 1995-ben azért kellett kiválnunk a Demokratikus Konvenció nevű ellenzéki pártszövetségből, mert nem voltunk hajlandók lemondani arról, hogy ezt a meghatározást ki kell venni az alkotmányból, román partnereink pedig attól féltek, hogy szavazatokat veszítenek miattunk. Az már a romániai politika különös fintora, hogy 1996 végén, a választások után együtt alakítottunk kormányt.

A lényeg mindenképpen az, hogy a nemzetállam annak idején tulajdonképpen szitokszó volt az erdélyi magyarok számára, és hát számomra máig az. Csak csodálkozom, hogy egyesek olyan könnyen felejtenek, vagy pedig egyszerűen úgy vélik, mi magyarok gondolkozhatunk nemzetállamban, de a románok ne tegyék. Az az igazság, hogy itt nem is elvont eszmékről kellene beszélnünk, hiszen például a francia nemzetállam történelmi képződmény, és akár hasznos is lehetett annak idején, de meggyőződésem szerint Franciaországnak is már rég le kellett volna mondania a nemzetállami ideológiáról. Európának ebben a részében, Kelet˗Közép˗Európában és a Balkánon pedig a nemzetállami törekvések csak szenvedést hoztak az itt élő népeknek, és a XX. század világháborúinak is ez az egyik oka. Az Intelmeknek sokféle olvasatuk lehetséges, de

Vagyis akkor maradhatsz meg, ha képes vagy változni, és ha tudsz alkalmazkodni. Figyelem, hogy egyre pompázatosabbak, egyre giccsesebbek az augusztus 20-i ünnepségek, de közben egyre kevesebb szó esik erről a vízióról. Holott bármiféle bezárkózás rövid távon talán nagyon tetszetős ideológia ma is, de hosszú távon életveszélyes. Azt hiszem, István király végül is a lehető legpragmatikusabb uralkodó volt, tudta, hogy integrálódni kell Európába, ahogy ma mondanánk. Az integrálódás viszont mindig kompromisszum; lemondasz bizonyos értékekről, és átveszel másokat. Ez nem önfeladás, ez a túlélés feltétele. Piros betűs napokon mi magyarok szívesen hivatkozunk túlélési képességünkre, de azt nem mondjuk el, hogy ez alkalmazkodási készséget is jelentett. Engem senki nem fog meggyőzni arról, hogy a jövő Európáját nemzetállamokra kell alapozni. Ami nem jelenti azt, hogy például a magyar állam ne a magyar nyelv, kultúra, hagyomány megmaradásának legfőbb garanciája legyen ezután is, ami érvényes a román vagy szlovák államra, és másokra is.

L.L.: „Van egy tábla” – írtad 2020 szeptemberében „Trianonod alá”. „Természetesen képzeletbeli, de sokszor látom magam előtt, tulajdonképpen vastag kartondarab, a két felső sarkához rögzített cukorspárgán lóg egy ajtó üvege mögött. Olyasmi, mint azok a zárva vagy nyitva feliratok, amelyeket tetszés szerint meg lehet fordítani. De ennek az én táblámnak csak az egyik oldalát ismerem, s fogalmam sincs, hogy mi van ráírva túlfelől. Egy város, egy ország, egy földrész? Amit láthatok, az én kézírásom, már-már szokványos értesítés, ennyi: Hazán kívül tartózkodom.” A mi családunkban, Benedek Elek Trianon utáni, kisbaconi hazamenetele, Benedek Marcell és nagyanyám, Benedek Mária 1944-45-ös kisbaconi bujdosása óta mindig az volt a titkos hit s remény, ha Budapesten elfogy a haza levegője, hazamehetünk Baconba, Kolozsvárra. Sokáig, talán a tízes évek barbárságot hozó koráig két hazában hittem, két hazában reméltem otthont és itthont. Gondolta volna Benedek Elek, amikor beleszeretett a zsidó származású és hitű Fischer Máriába, hogy fajgyalázást követ el, hogy hat gyermekük kevert fajúként nem kívánatos, és minderről az ő Székelyföldje közepén hangzik el miniszterelnöki szózat? Kié ez a Székelyföld? Kié ez a Magyarország? „Mondd van-e ott haza még, hol értik e hexametert is?”

M.B.: Érdekes, hogy már Csokonai Vitéz Mihály is „két hazáról” beszél a Marosvásárhelyi gondolatokban, Magyarországról és Erdélyről. Ez a különbségtétel nyilván nemcsak a politikai státuszra vonatkozik, hanem Erdély sok évszázados multikulturális jellegére is. Multikulturális olyan értelemben, hogy több kultúra élt egymás mellett, és ezek néha ütköztek is egymással, de ugyanakkor folyamatosan vettek át értékeket, gyarapították a másikat és egyáltalán nem véletlen, hogy a vallási toleranciát is itt mondták ki Európában legelőször a tordai országgyűlésen. Ne áltassuk magunkat, az együttélés nehéz, az együttélést meg kellett tanulni és ez számos konfliktussal jár, de végső soron Erdély ettől Erdély, nem a tájtól, nem a havasoktól, nem a fenyőfáktól és nem is a tusnádfürdői medvéktől. A Kós Károly által hirdetett transzilvanizmus erről szól. Benedek Elek is erre mutatott példát, hiszen nehéz időkben nem menekült el, hanem ellenkezőleg, hazatért Székelyföldre. Mára Erdély sokat veszített a maga identitásából azáltal, hogy sok százezer német elment innen, és a magyarok aránya is lecsökkent. De úgy vélem, a tolerancia hagyománya mégsem tűnt el, és ezen a földön fajkeveredéssel rémisztgetni valakit is, vagy akár a kultúrák keveredésétől félteni minket, azt jelenti, hogy nemcsak a XX. század szörnyűségeiből nem tanultunk semmit, de ennek a második magyar hazának, Erdélynek sem értjük igazán az üzenetét. Így mondom, hogy magyar haza, és a románok meg román hazáról beszélnek persze, de ezt a kettőt nem kell egymással szembehelyezni.

Igen, itt minden rossz szónak vagy rossz mondatnak százszoros, ezerszeres súlya van. Erdély az együttélés földje, egy sajátos transzilván ideológiáé, ahogy mondtam, de ugyanakkor az állandó hazakeresésé is. Nekem van szülőföldem, van otthonom, de azt csak néhányszor, csak nagyon rövid ideig hittem életemben, hogy hazám is van. Azon dolgoztam, hogy ezeket a rövid pillanatokat meghosszabbítsam, például akkor, amikor én is ott voltam a román kormányban, de most megint kételyeim vannak. Erdély lehetne ez a haza, de ehhez jobban meg kellene értenie mindenkinek, hogy mi is az a transzilvanizmus. Önállóság, tolerancia, ragaszkodás a saját identitásunkhoz, mások identitásának az elfogadása. Nem könnyű feladat. A nyolcvanas években a Ceaușescu-rendszer meghirdette a homogenizálás, vagyis az egyneműsítés stratégiáját, és ha nem jön a rendszerváltás, talán mostanára tényleg az egyformaság nemzetállama lenne Románia. Kaptunk egy esélyt, de újabban mintha mi magunk is készülnénk lemondani a transzilván ideológiáról. Ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb Erdélyről is lemondunk. Használom ugyan, de én magam sem igazán szeretem a multikulturalizmus kifejezést, mert időnként félreérthető. Inkább beszélek transzilvanizmusról, és ez számomra azt a közös Európát is sugallja, amelyre törekednünk kellene. Mondok egy példát: nemrég a marosvásárhelyi várban felállították Hunyadi János mellszobrát, és mivel a feliratról állandó vita van errefelé, az önkormányzat azt a megoldást választotta, hogy latinul írják fel az egykori kormányzó nevét: Iohannes de Hunyad. Nos, ez egy hamis „multikulturális” módszer, a probléma szőnyeg alá söprése. Az igazi transzilván megoldás az lett volna, mivel Hunyadit származása okán a románok is magukénak vallják, egyszerűen felírni a nevét magyarul is, románul is, vagyis Hunyadi János, Iancu de Hunedoara. Vállalni kellett volna, hogy ez egyik-másik magyarnak vagy románnak szintén nem tetszik majd. Egyébként az is aggasztó, hogy szinte senki nem merte bírálni nálunk a magyar miniszterelnök tusnádfürdői beszédét. Az erdélyi magyar politikusok legalább azt végiggondolhatták volna, hogy milyen következményei lehetnek az etnikai intoleranciának az eljövendő választásokon. Hiszen választásról választásra egyre nagyobb gond az ötszázalékos küszöb átlépése, és ilyen körülmények között mi abban lennénk érdekeltek, hogy például a vegyes házasságban élők is ránk szavazzanak, márpedig ilyenek elég sokan vannak. Nem beszélve az erdélyi romákról. Akárhonnan nézem, nagyon rossz üzenet volt ez.

L.L.: Máshol című versedben leírtad azt a rideg tényt, hogy nemcsak az erdélyi, hanem a magyar szabadság sem volt ott Magyarországon gyermek- és ifjúkorodban. Igen, az elmúlt száz évben a különböző hazákba, hazátlanságokba szakadt magyarok és a szabadság – testvéreivel az egyenlőséggel és a testvériséggel – soha nem tartózkodtak egy helyen. Még talán leginkább a „mi időnkben”, a 89-es rendszerváltás után, a kilencvenes és a kétezres években közelítettünk egymáshoz, némileg a szabadsághoz, kevésbé az egyenlőséghez, s legkevésbé a testvériséghez. Volt tanítványaink, korábbi barátaink az ellenkezőjét teszik mindannak, amiért küzdöttünk, írtunk, tettünk, nem építik, hanem rombolják az európai összmagyar civilizáció eszméit és intézményeit. A barbárság, a civilizálatlan önkény kora nálunk és a szerbiai magyaroknál nacionalista tekintélyuralommal, nálatok és a szlovákiai magyaroknál kormányozatlan káosszal jött el. A szabadság Sziszifuszai megint tolhatják fölfelé a legördített szikladarabot. Kik, hol és hányan vannak erre?

M.B.: Igen, a rendszerváltás után sok illúzióval le kellett számolnunk, és mi tagadás, nekem is rossz a közérzetem, amikor azt látom, hogy omladozik, amit a kilencvenes vagy a kétezres években építettünk. Megint gördül le a szikladarab, ahogy te mondod. De közben azért biztatom is magamat, hogy volt húsz évünk, amikor haladtunk felfelé, és ezt hiába próbálja bárki is letagadni. Az is lehet, hogy túlságosan optimisták voltunk, mert azt hittük, rövid idő alatt rendezni tudjuk „közös dolgainkat”, ahogy a költő mondja. Évszázados gondok ezek, tudhattuk volna, hogy nem elég belépni az Európai Unióba, ettől még nem oldódik meg minden. Az inga visszalengett, ismét felerősödött mindenfelé az ultranacionalizmus, de előbb-utóbb falnak fognak menni azok, akik ebben látják a jövőt. Megint Erdélyről kell beszélnem, mert legalább százötven éve, a kiegyezés óta rossz válaszokat ad a magyar politika az erdélyi kérdésre. Nekem is van bajom Brüsszellel, de hiába sértődünk meg naponta az Európai Unióra, mert

Egyelőre persze nehéz megérteni, hogyan jutottunk oda, hogy valakik a minap teljes komolysággal arról készítettek állítólag statisztikát Magyarországon, hogy túl sok a nő a felsőoktatásban, és ez meg fog ártani a gyermekszülési kedvnek. Annyira sötét butaságok ezek, hogy az az érzésem sokszor, már nem is visszarendeződésről van szó, hanem annak paródiájáról. De igazad van, most éppen kevesen vannak, akik azt a szikladarabot tolnák felfelé. Bízom abban, hogy lesznek többen is, talán a mostani húsz- vagy harmincévesek.