A Rákosi-rezsim ugyan a múlté, de Orbán Rákosira hajaz abban, hogy öntelt, akaratos, és mindent harcként fog fel. Elérte a tömegtájékoztatás közel teljes monopóliumát és a nagy egyházak csendjét. Nem cél a többpártrendszer betiltása (kell az EU-tól a pénz), inkább legyen egy veszekedős, szétforgácsolt ellenzék, amely nem komoly vetélytárs és elidegeníti az embereket a politikától. Jelen van egy nem is tudatos lelki nyitottság a személyi kultuszra. Egyre többen szeretnék ezt látni Orbán Viktor körül, aki "fáklyaként világít a dekadens, elkereszténytelenedett Európában", mint Osztie atya fogalmazott. A TV2 közismert személyiségei hűségnyilatkozatot tettek Orbán mellett. Kiss-Rigó László katolikus püspök számára "erkölcsileg megtisztelő", hogy Orbánt támogathatja.
"Viktor megérdemli, hogy kifejezzük hálánkat, szeretetünket", mondta egy idős hölgy a múltkori 13.. havi nyugdíj után. Aki ennyire elfogult, nehezen ismeri fel rajongása tárgyának züllését, mert ahhoz önkritika is kell. Viszont van egy határ. A közelmúltban tanúja voltam egy dühkitörésnek, amely ezt kijelöli. Két középkorú nő beszélgetését hallottam: "A fene egye meg azokat, akik Orbánt merik becsmérelni. Legszívesebben összeszedném és eldugnám őket jó messze mindenkitől, ne mérgezzék itt a levegőt". Meg kellett volna kérdeznem: "Recskre tetszik gondolni?"
Épp a nyár elején volt az M5 csatornán egy sorozat a recski munkatáborról. Nem haláltábor volt, mint Auschwitz, de kimondható, hogy Recsk a lassú halál tábora volt. Netán ha Sztálin élt volna még néhány évig, lehet hogy egyetlen rab sem élte volna túl a kényszermunkát, a veréseket és az éheztetést.
Apám három évig volt Recsken. Amikor még turistaként jártam Magyarországon, nem akart beszélni róla: "Hagyjuk, régen volt", mondta legyintve. Szabadulása után édesanyámnak sem mesélt sokat, csak egy részlet maradt meg emlékeimben, amit anyám mondott, amikor egyszer szóba került Recsk. Apám segített kicsempészni egy ismerőse találmányát '49-ben, és valaki "köpött". Aztán 1974-ben, amikor már Magyarországon éltem és apám legyengült, végre beszélt Recskről. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek, mert ha kitudódik, megint elviszik. Jegyzeteltem, de tartottam a szavam. Mikor rákérdeztem, el is mondta, hogy szerinte ki volt a spicli, miközben az ávósok azzal vádolták, hogy a francia titkosszolgálat beszervezte, amikor francia fogolytáborban volt. Ez jobban festett a jelentésükben.
Évekkel apám halála után elhatároztam, megírom amit tudok. Itthon semmi irodalma nem volt a tábornak. Küldtem egy levelet az Igazságügyi Minisztériumnak, kérdezve, milyen adatokkal rendelkeznek Recskről, mire azt válaszolták, hogy levelemet átküldték a belügynek. A BM kérte apám adatait és aztán csak annyit közöltek, hogy "internálásáról adatokkal nem rendelkezünk". Elővettem az említett jegyzeteimet, de írás közben egyre több kérdés merült fel. Felkerestem apám egy rabtársát, aki fogorvos volt. Megrémült, mikor mondtam, hogy miért jöttem, de bekapcsolta a rádiót jó hangosra, és megkérdezte, mit szeretnék tudni. Több részletet neki köszönök. Magas rangú kommunisták sem tudtak mesélni a táborról. Megkérdeztem Hegedüs András ex-miniszterelnököt, aki tudta miről van szó, de részleteket nem ismert: "Az egy úgynevezett »néma tábor« volt, teljes titok fedte". Donáth Ferenc tudott a kitelepített családok kényszermunkájáról, de Recskről nem, bár a Rákosi-titkárság vezetője volt azokban az években.
Ezután írtam egy 17 oldalas cikket, amelyet 1980-ban elküldtem a Valóság, a Mozgó Világ, és az Új Tükör című lapoknak. Semmi válasz. Felhívtam a szerkesztőségeket; azt mondták, "itt mindenki elolvasta, roppant érdekes, de nem lehet közölni". Kis János felajánlotta, hogy lehozná szamizdatban, de reménykedtem, hogy egy szélesebb közönséghez eljutó lap majd csak elfogadja. Írtam Aczél Györgynek, mondván, meglep, hogy egy ilyen írás az elítélt rákosista időkről nem jelenhet meg, és mellékeltem a cikkemet. Válasz nem jött, de belügyesek sem, és be sem rendeltek.
"Több mint három évtizeden át Recsk tabu volt, még a nevét sem lehetett kiejteni. A változás 1985 táján kezdődött azzal, hogy a nyugati publikációk egy része szamizdat formában nálunk is olvasható lett", írta az ott raboskodó Böszörményi Géza (Recsk 1950-1953. Budapest, 1990). Ezt kiegészíteném azzal, hogy Sztáray Zoltántól megjelent itthon egy 29 oldalas memoár, "A recski kényszermunkatábor", szamizdat kiadásban 1982-ben. Az első "legális" Recsk anyag egy Zimányi Tiborral készített interjú volt a Mozgó Világban 1986-ban. Sztáraynak is írtam, mire azt válaszolta, hogy Vigh Károly is foglalkozik Recskkel. Felkerestem a történészt, aki már lemondott a kutatásról, miután a BM két munkatársa kihallgatta a munkahelyén: "Megkérdezték miért érdekel Recsk, elvégre minden rendszernek joga, hogy úgy bánjon el ellenségeivel ahogy akar." (Ez a mondat is árulkodó, ahogy az sem mellékes, hogy valaki szólt a BM-nek Vighről.) Amikor ellenkezett, megvádolták, hogy amikor Amerikában volt tanulmányúton, találkozott Nyestével és Sztárayval, "akik CIA ügynökök és rávették magát, hogy foglalkozzon Recsk ügyével, amivel lehet mocskolni Magyarország jó hírnevét". Ráparancsoltak, hogy adja át, amit gyűjtött és felejtse el az egészet, ha nem akar bajba kerülni.
Vigh és Décsi Gyula szomszédok voltak egy budai házban. Décsitől azt hallotta, hogy "Rákosi agyalta ki az egészet, hogy behízelegje magát Sztálinnál". (Décsi 1950-ben az ÁVH internálási főosztályának vezetőjeként írta alá az internálási parancsot, amit 1990 után láttam, amikor betekintést nyertem apám aktáiba.)
***
Érdekes idők, de ne felejtsük, ez egy régi átok. Nyakunkon a globális klímaválság hatása az élő- és növényvilág egészére, egészségünkre, az élelmiszerárakra, és milliók találgatják mekkora lesz a gáz- és áramszámlájuk. Sokkoló volt hallani egy idős nőt, amint azt mondja barátnőjének, hogy "legfeljebb kinyitom majd a gázt, ha nem bírom a rezsit". Még csak tervezgettem írásomat, amikor Orbán mindenkit nyugtatott, hogy a rezsicsökkentés marad. Majd miután meglett az újabb kétharmad, jött a bejelentés, amit azzal mentegetett, hogy nem lehetett előre látni, mi lesz pár hónappal a választások után. Szavazatvásárlás, hazudozás, minden bajért a Nyugat felelős – ez Rákosi szövege –, és Tusványoson egy hitleri bűnfelhőt engedett ki magából a fajok keveredéséről. Sokan tiltakoztak és reméltem, hogy kormánypártiak is kiállnak Heisler András mellé. A keresztény egyházi vezetők közül Iványi Gábor volt a kivétel, mások nem akarnak a sorsára jutni. Négy nappal az ominózus beszéd után Orbán csak hárított a Hegedüs Zsuzsának adott válaszában – ő volt az egyetlen Orbán táborában, aki felemelte szavát. Az ötödik napon Bécsben – látva, hogy a felháborodás nem csitul – kitalálta, hogy kulturális és nem faji különbségre gondolt, mondván: "néha félreérthetően fogalmazok". Ha ez igaz lenne, már az első kritika után korrigált volna.
***
Az ötvenes évekről, főleg a recski munkatáborról kezdtem írni, de betolakodott a jelen. Visszatérve, az 1980-as írásomból idéznék részleteket, amelyeket érdemes nem felejteni. Például, hogy több recski fogoly felismert ex-nyilasokat az ávósok között. Ez nem is oly meglepő, hiszen a kommunista párt az ún. "kisnyilasokat" a megtévesztett munkás-paraszt kategóriába sorolta 1945 után, akik közül sokan jelentkeztek felvételre a Politikai Rendészeti Osztály – később ÁVO, majd ÁVH – soraiba. Ezzel akarták kimutatni hogy nem Szálasi hívei, és persze kellett az "én-is-vagyok-valaki" érzés, ami lélektanilag lényeges.
Apám a háború előtt a munkahelyén, beosztása mellett amatőr színjátszó csoportot és dalárdát vezetett. 1947-ben József Attila-ünnepséget szerveztek a vállalatnál. Az esemény reggelén közölték, hogy aki a költő életéről beszélt volna, nem tud jönni, és így a feladat apámra hárult. Mikor jelezte, hogy csak keveset tud a költőről, mondták, hogy menjen a Szabad Nép szerkesztőségébe, "mi oda telefonálunk, és ott megkap minden információt". Így is történt és összeállította előadását a nyomorról, szerelmekről, csalódásokról és tragikus öngyilkosságáról. Röviden: nem egy "vonalas" prezentáció volt. Az est végén a vezérigazgató, a főosztályvezető, és a jövőbeni párttitkár gratuláltak a beugrásért.
Valamikor 1949 vége felé egy este apám nem jött haza. Édesanyám másnap megtudta, hogy munkahelyéről elvitte az ÁVO. Először a Sztálin út 60-ba, onnan Buda-Délre, aztán Kistarcsára került. Mesélte, hogy volt aki rosszul mérte fel, kikkel is van dolga és megpróbált az ávósokkal vitázni a marxizmusról. Félholtra verték. Voltak kommunista rabok is, akik győzködték egymást, hogy hamarosan tisztázódik helyzetük, s ez csak egy túlkapás, ami a feszült nemzetközi helyzetnek, főleg Titó "árulásának" köszönhető. Voltak görögök is, akik átutazóban voltak Nyugatról és mentek volna haza csatlakozni a partizánokhoz. Azt hitték, letartóztatásuk valami félreértés és az Internacionálét énekelték. Erre az ávósok megverték őket, hogy elmenjen a kedvük, egyikük öngyilkos is lett.
Egy nap értesítést kaptunk, hogy a kistarcsai táborban vasárnap lehet látni apámat. Emlékszem a drótkerítésre, amely elválasztott a raboktól, a sok síró emberre; ez lett a vasárnapi programunk mise után heteken át. Aztán egy nap csak néhány őrt láttunk és megtudtuk, hogy mindenkit elvittek, "nem tudni hova, de az élelmiszercsomagokat hagyják itt". Édesanyám meg volt győződve, hogy Szibériába, és, mint megtudtam évek múlva apámtól, ők is ezt gondolták, mikor bevagonírozták őket. "Kellemes" meglepetésféle lehetett, amikor Recsken kiszálltak a marhavagonokból. Sokan nem érték meg a szabadulást, mivel végkimerültség, betegség, fatális baleset – védőruha nem volt – vagy kínzás következtében meghaltak. Gyakori volt a gúzsba kötés. Azt hittem, hogy ez valami komcsi módszer, de 2008-ban a Newsweek egy júliusi számában láttam egy gúzsba kötött amerikai fekete fotóját az 1930-as évekből. Embertelenségből nem kell újat kitalálni. A Rákosi-korszak csak néhány évig tartott, nem úgy mint az inkvizíció több évszázados rémtettei. Elgondolkodtató, hogy csak a vád változott: "eretnek" és "boszorkány" helyett "reakciós" és "trockista".
Voltak szökési kísérletek, de csak Michnay Gyulának sikerült Nyugatra érni. A rabtársakat megkínozták, gyanítva, hogy tudtak a tervről, a rokonaikat, ismerőseiket is felkeresték, netán náluk a szökevény. Nyugaton viszont kémnek vélték Michnayt és lecsukták! De felhívhatta Nyugaton élő befolyásos rokonait, akik igazolták kilétét. Hamarosan felolvashatta a Szabad Európában rabtársai nevét. Megtudtuk, hogy apám Magyarországon van!
Egy patak szelte át a recski tábort. A latrinák e fölé voltak helyezve. A foglyok bokor- és faleveleket használtak törlőpapírként, míg az ávósok a Szabad Népet. Volt egy fogoly aki lejjebb a víz mentén gyakran kifogta az újságpapírokat a vízből. Társai gúnyolódtak vele, de eljött a nap mikor hálásak voltak, sőt, jókedvre fakadtak: Meghalt Sztálin! Amint Nagy Imre lett a miniszterelnök, az egyik első intézkedésként vizsgálatot rendelt el a nem köztörvényes rabok ügyében. 1953 októberében felszámolták a tábort. Egyenként berendelték a foglyokat a parancsnok irodájába. Apám azt mondta, ezt sose fogja elfelejteni:
– Maga miért van itt?
– Kérem, engedelmével erre inkább nem válaszolok.
– Hogyhogy?
– Eddig ahányszor őszintén válaszoltam, megvertek.
– Senki sem fogja magát megverni. Feleljen nyugodtan.
– Nem tudom, miért vagyok itt.
– Mit mondtak magának?
– Azt mondták, hogy francia kém vagyok, de ez nem igaz.
– Pedig maga aláírt egy vallomást.
– Tudom, de akkor már nem bírtam volna ki még egy verést.
– Szóval ártatlannak vallja magát?
– Igen, kérem.
– Kivizsgáltuk az ügyét és holnap szabadulni fog. A maga esetében tévedés történt, bizonyos vezető személyek törvénysértései következtében. Őket már felelősségre vontuk. Nyugodtan menjen haza a családjához, még ugyanott laknak és a régi munkahelyén is jelentkezzen.
– Holnap hazamehetek?
– Igen. Most jelentkezzen a borbélynál és majd megkapja a ruháját.
– Köszönöm.
– Várjon. Ezt olvassa el és írja alá.
Egy lapot tolt át az asztalon amin az állt, hogy az ott töltött évekről, eseményekről, tapasztalatokról senkivel semmilyen formában nem fog beszélni. Apám aláírta, visszatolta és 21 évig betartotta.
– Mehetek?
– Mehet. Várjon, van még valami ...
– Igen?
– Idefigyeljen, máskor ne tartson előadást József Attiláról!
"Viktor megérdemli, hogy kifejezzük hálánkat, szeretetünket", mondta egy idős hölgy a múltkori 13.. havi nyugdíj után. Aki ennyire elfogult, nehezen ismeri fel rajongása tárgyának züllését, mert ahhoz önkritika is kell. Viszont van egy határ. A közelmúltban tanúja voltam egy dühkitörésnek, amely ezt kijelöli. Két középkorú nő beszélgetését hallottam: "A fene egye meg azokat, akik Orbánt merik becsmérelni. Legszívesebben összeszedném és eldugnám őket jó messze mindenkitől, ne mérgezzék itt a levegőt". Meg kellett volna kérdeznem: "Recskre tetszik gondolni?"
Épp a nyár elején volt az M5 csatornán egy sorozat a recski munkatáborról. Nem haláltábor volt, mint Auschwitz, de kimondható, hogy Recsk a lassú halál tábora volt. Netán ha Sztálin élt volna még néhány évig, lehet hogy egyetlen rab sem élte volna túl a kényszermunkát, a veréseket és az éheztetést.
Apám három évig volt Recsken. Amikor még turistaként jártam Magyarországon, nem akart beszélni róla: "Hagyjuk, régen volt", mondta legyintve. Szabadulása után édesanyámnak sem mesélt sokat, csak egy részlet maradt meg emlékeimben, amit anyám mondott, amikor egyszer szóba került Recsk. Apám segített kicsempészni egy ismerőse találmányát '49-ben, és valaki "köpött". Aztán 1974-ben, amikor már Magyarországon éltem és apám legyengült, végre beszélt Recskről. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek, mert ha kitudódik, megint elviszik. Jegyzeteltem, de tartottam a szavam. Mikor rákérdeztem, el is mondta, hogy szerinte ki volt a spicli, miközben az ávósok azzal vádolták, hogy a francia titkosszolgálat beszervezte, amikor francia fogolytáborban volt. Ez jobban festett a jelentésükben.
Évekkel apám halála után elhatároztam, megírom amit tudok. Itthon semmi irodalma nem volt a tábornak. Küldtem egy levelet az Igazságügyi Minisztériumnak, kérdezve, milyen adatokkal rendelkeznek Recskről, mire azt válaszolták, hogy levelemet átküldték a belügynek. A BM kérte apám adatait és aztán csak annyit közöltek, hogy "internálásáról adatokkal nem rendelkezünk". Elővettem az említett jegyzeteimet, de írás közben egyre több kérdés merült fel. Felkerestem apám egy rabtársát, aki fogorvos volt. Megrémült, mikor mondtam, hogy miért jöttem, de bekapcsolta a rádiót jó hangosra, és megkérdezte, mit szeretnék tudni. Több részletet neki köszönök. Magas rangú kommunisták sem tudtak mesélni a táborról. Megkérdeztem Hegedüs András ex-miniszterelnököt, aki tudta miről van szó, de részleteket nem ismert: "Az egy úgynevezett »néma tábor« volt, teljes titok fedte". Donáth Ferenc tudott a kitelepített családok kényszermunkájáról, de Recskről nem, bár a Rákosi-titkárság vezetője volt azokban az években.
Ezután írtam egy 17 oldalas cikket, amelyet 1980-ban elküldtem a Valóság, a Mozgó Világ, és az Új Tükör című lapoknak. Semmi válasz. Felhívtam a szerkesztőségeket; azt mondták, "itt mindenki elolvasta, roppant érdekes, de nem lehet közölni". Kis János felajánlotta, hogy lehozná szamizdatban, de reménykedtem, hogy egy szélesebb közönséghez eljutó lap majd csak elfogadja. Írtam Aczél Györgynek, mondván, meglep, hogy egy ilyen írás az elítélt rákosista időkről nem jelenhet meg, és mellékeltem a cikkemet. Válasz nem jött, de belügyesek sem, és be sem rendeltek.
"Több mint három évtizeden át Recsk tabu volt, még a nevét sem lehetett kiejteni. A változás 1985 táján kezdődött azzal, hogy a nyugati publikációk egy része szamizdat formában nálunk is olvasható lett", írta az ott raboskodó Böszörményi Géza (Recsk 1950-1953. Budapest, 1990). Ezt kiegészíteném azzal, hogy Sztáray Zoltántól megjelent itthon egy 29 oldalas memoár, "A recski kényszermunkatábor", szamizdat kiadásban 1982-ben. Az első "legális" Recsk anyag egy Zimányi Tiborral készített interjú volt a Mozgó Világban 1986-ban. Sztáraynak is írtam, mire azt válaszolta, hogy Vigh Károly is foglalkozik Recskkel. Felkerestem a történészt, aki már lemondott a kutatásról, miután a BM két munkatársa kihallgatta a munkahelyén: "Megkérdezték miért érdekel Recsk, elvégre minden rendszernek joga, hogy úgy bánjon el ellenségeivel ahogy akar." (Ez a mondat is árulkodó, ahogy az sem mellékes, hogy valaki szólt a BM-nek Vighről.) Amikor ellenkezett, megvádolták, hogy amikor Amerikában volt tanulmányúton, találkozott Nyestével és Sztárayval, "akik CIA ügynökök és rávették magát, hogy foglalkozzon Recsk ügyével, amivel lehet mocskolni Magyarország jó hírnevét". Ráparancsoltak, hogy adja át, amit gyűjtött és felejtse el az egészet, ha nem akar bajba kerülni.
Vigh és Décsi Gyula szomszédok voltak egy budai házban. Décsitől azt hallotta, hogy "Rákosi agyalta ki az egészet, hogy behízelegje magát Sztálinnál". (Décsi 1950-ben az ÁVH internálási főosztályának vezetőjeként írta alá az internálási parancsot, amit 1990 után láttam, amikor betekintést nyertem apám aktáiba.)
***
Érdekes idők, de ne felejtsük, ez egy régi átok. Nyakunkon a globális klímaválság hatása az élő- és növényvilág egészére, egészségünkre, az élelmiszerárakra, és milliók találgatják mekkora lesz a gáz- és áramszámlájuk. Sokkoló volt hallani egy idős nőt, amint azt mondja barátnőjének, hogy "legfeljebb kinyitom majd a gázt, ha nem bírom a rezsit". Még csak tervezgettem írásomat, amikor Orbán mindenkit nyugtatott, hogy a rezsicsökkentés marad. Majd miután meglett az újabb kétharmad, jött a bejelentés, amit azzal mentegetett, hogy nem lehetett előre látni, mi lesz pár hónappal a választások után. Szavazatvásárlás, hazudozás, minden bajért a Nyugat felelős – ez Rákosi szövege –, és Tusványoson egy hitleri bűnfelhőt engedett ki magából a fajok keveredéséről. Sokan tiltakoztak és reméltem, hogy kormánypártiak is kiállnak Heisler András mellé. A keresztény egyházi vezetők közül Iványi Gábor volt a kivétel, mások nem akarnak a sorsára jutni. Négy nappal az ominózus beszéd után Orbán csak hárított a Hegedüs Zsuzsának adott válaszában – ő volt az egyetlen Orbán táborában, aki felemelte szavát. Az ötödik napon Bécsben – látva, hogy a felháborodás nem csitul – kitalálta, hogy kulturális és nem faji különbségre gondolt, mondván: "néha félreérthetően fogalmazok". Ha ez igaz lenne, már az első kritika után korrigált volna.
***
Az ötvenes évekről, főleg a recski munkatáborról kezdtem írni, de betolakodott a jelen. Visszatérve, az 1980-as írásomból idéznék részleteket, amelyeket érdemes nem felejteni. Például, hogy több recski fogoly felismert ex-nyilasokat az ávósok között. Ez nem is oly meglepő, hiszen a kommunista párt az ún. "kisnyilasokat" a megtévesztett munkás-paraszt kategóriába sorolta 1945 után, akik közül sokan jelentkeztek felvételre a Politikai Rendészeti Osztály – később ÁVO, majd ÁVH – soraiba. Ezzel akarták kimutatni hogy nem Szálasi hívei, és persze kellett az "én-is-vagyok-valaki" érzés, ami lélektanilag lényeges.
Apám a háború előtt a munkahelyén, beosztása mellett amatőr színjátszó csoportot és dalárdát vezetett. 1947-ben József Attila-ünnepséget szerveztek a vállalatnál. Az esemény reggelén közölték, hogy aki a költő életéről beszélt volna, nem tud jönni, és így a feladat apámra hárult. Mikor jelezte, hogy csak keveset tud a költőről, mondták, hogy menjen a Szabad Nép szerkesztőségébe, "mi oda telefonálunk, és ott megkap minden információt". Így is történt és összeállította előadását a nyomorról, szerelmekről, csalódásokról és tragikus öngyilkosságáról. Röviden: nem egy "vonalas" prezentáció volt. Az est végén a vezérigazgató, a főosztályvezető, és a jövőbeni párttitkár gratuláltak a beugrásért.
Valamikor 1949 vége felé egy este apám nem jött haza. Édesanyám másnap megtudta, hogy munkahelyéről elvitte az ÁVO. Először a Sztálin út 60-ba, onnan Buda-Délre, aztán Kistarcsára került. Mesélte, hogy volt aki rosszul mérte fel, kikkel is van dolga és megpróbált az ávósokkal vitázni a marxizmusról. Félholtra verték. Voltak kommunista rabok is, akik győzködték egymást, hogy hamarosan tisztázódik helyzetük, s ez csak egy túlkapás, ami a feszült nemzetközi helyzetnek, főleg Titó "árulásának" köszönhető. Voltak görögök is, akik átutazóban voltak Nyugatról és mentek volna haza csatlakozni a partizánokhoz. Azt hitték, letartóztatásuk valami félreértés és az Internacionálét énekelték. Erre az ávósok megverték őket, hogy elmenjen a kedvük, egyikük öngyilkos is lett.
Egy nap értesítést kaptunk, hogy a kistarcsai táborban vasárnap lehet látni apámat. Emlékszem a drótkerítésre, amely elválasztott a raboktól, a sok síró emberre; ez lett a vasárnapi programunk mise után heteken át. Aztán egy nap csak néhány őrt láttunk és megtudtuk, hogy mindenkit elvittek, "nem tudni hova, de az élelmiszercsomagokat hagyják itt". Édesanyám meg volt győződve, hogy Szibériába, és, mint megtudtam évek múlva apámtól, ők is ezt gondolták, mikor bevagonírozták őket. "Kellemes" meglepetésféle lehetett, amikor Recsken kiszálltak a marhavagonokból. Sokan nem érték meg a szabadulást, mivel végkimerültség, betegség, fatális baleset – védőruha nem volt – vagy kínzás következtében meghaltak. Gyakori volt a gúzsba kötés. Azt hittem, hogy ez valami komcsi módszer, de 2008-ban a Newsweek egy júliusi számában láttam egy gúzsba kötött amerikai fekete fotóját az 1930-as évekből. Embertelenségből nem kell újat kitalálni. A Rákosi-korszak csak néhány évig tartott, nem úgy mint az inkvizíció több évszázados rémtettei. Elgondolkodtató, hogy csak a vád változott: "eretnek" és "boszorkány" helyett "reakciós" és "trockista".
Voltak szökési kísérletek, de csak Michnay Gyulának sikerült Nyugatra érni. A rabtársakat megkínozták, gyanítva, hogy tudtak a tervről, a rokonaikat, ismerőseiket is felkeresték, netán náluk a szökevény. Nyugaton viszont kémnek vélték Michnayt és lecsukták! De felhívhatta Nyugaton élő befolyásos rokonait, akik igazolták kilétét. Hamarosan felolvashatta a Szabad Európában rabtársai nevét. Megtudtuk, hogy apám Magyarországon van!
Egy patak szelte át a recski tábort. A latrinák e fölé voltak helyezve. A foglyok bokor- és faleveleket használtak törlőpapírként, míg az ávósok a Szabad Népet. Volt egy fogoly aki lejjebb a víz mentén gyakran kifogta az újságpapírokat a vízből. Társai gúnyolódtak vele, de eljött a nap mikor hálásak voltak, sőt, jókedvre fakadtak: Meghalt Sztálin! Amint Nagy Imre lett a miniszterelnök, az egyik első intézkedésként vizsgálatot rendelt el a nem köztörvényes rabok ügyében. 1953 októberében felszámolták a tábort. Egyenként berendelték a foglyokat a parancsnok irodájába. Apám azt mondta, ezt sose fogja elfelejteni:
– Maga miért van itt?
– Kérem, engedelmével erre inkább nem válaszolok.
– Hogyhogy?
– Eddig ahányszor őszintén válaszoltam, megvertek.
– Senki sem fogja magát megverni. Feleljen nyugodtan.
– Nem tudom, miért vagyok itt.
– Mit mondtak magának?
– Azt mondták, hogy francia kém vagyok, de ez nem igaz.
– Pedig maga aláírt egy vallomást.
– Tudom, de akkor már nem bírtam volna ki még egy verést.
– Szóval ártatlannak vallja magát?
– Igen, kérem.
– Kivizsgáltuk az ügyét és holnap szabadulni fog. A maga esetében tévedés történt, bizonyos vezető személyek törvénysértései következtében. Őket már felelősségre vontuk. Nyugodtan menjen haza a családjához, még ugyanott laknak és a régi munkahelyén is jelentkezzen.
– Holnap hazamehetek?
– Igen. Most jelentkezzen a borbélynál és majd megkapja a ruháját.
– Köszönöm.
– Várjon. Ezt olvassa el és írja alá.
Egy lapot tolt át az asztalon amin az állt, hogy az ott töltött évekről, eseményekről, tapasztalatokról senkivel semmilyen formában nem fog beszélni. Apám aláírta, visszatolta és 21 évig betartotta.
– Mehetek?
– Mehet. Várjon, van még valami ...
– Igen?
– Idefigyeljen, máskor ne tartson előadást József Attiláról!
***
Szerencsére itt nem tartunk. Orbán maga mondta, hogy "ne figyeljenek arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok". Eszerint a "Magyarország előre megy, nem hátra" szintén félreérthető fogalmazás; tettei alapján "Rükvercbe magyarok!" a helyes. Azért is írok Recskről, mert fontos tudni, hogy habár voltak rosszabb idők, tennünk kell, hogy ne ismétlődjenek még puha verzióban sem.
A Meteorológiai Szolgálat két vezetőjét kirúgták, mert a jelzett esetleges viharveszély elkerülte Budapestet, de a tűzijáték már le lett fújva. 1950-ben Tóth Géza, a Meteorológiai Intézet egyik vezetője is Recskre került. Prognózisában jelezte, hogy kelet felől fagyos idő várható. Másnap elvitte az ÁVO, mivel épp akkorra vártak egy titkos szovjet katonai kontingenst, és az "éber" ávósok szerint Tóth így jelzett nyugati kapcsolatának. A két meteorológus, aki most az állását vesztette, szabadlábon van, de ez is félelemkeltés. A létbizonytalanság nem halálfélelem, de káros az egészségre. A politika betolakodása a tudományba szintén a múltat idézi.
Visszatért egy fontos hangulati részlet is a diktatúrák éveiből. "Hagyjuk a politikát, ez van, nem kell szeretni, majd csak túléljük" – ehhez hasonlókat hallok városiaktól, akik két év után újra itt nyaralnak falun. De Jean-Baptiste Alphonse Karr 1849-es megfigyelése, miszerint "minél többet változik, annál inkább ugyanaz marad", sajnos nem veszít érvényességéből.
