„Az Orbán-rendszer szinte önkényuralmi formát ölt, és nehéz lesz más ígérettel felváltani” – Interjú Rainer M. Jánossal

Az Orbán-rendszer kialakított egy integrált keretet, amely hierarchikus és alapsejtjeiben szinte önkényuralmi formát ölt, adományoz és jutalmaz, és nagy szerepet játszik benne a kény és a kedv. De vajon olyan távol áll ez a magyar integráció történeti típusaitól? Rainer M. János történész tette föl e költői kérdést lapunknak adott interjújában. Az elismert, mégis hányatott sorsú, 1956-os Intézet Alapítvány néven működő műhely kuratóriumi elnöke, a forradalom történetének szakértője az 1980-as években részt vett a demokratikus ellenzék munkájában. Arról is kérdeztük: a múlt példái alapján milyen feltételei vannak egy „ellenzéki kerekasztalnak”, hiszen az Orbán-rendszer ellenzéke rendre nem találja a hatékony ülésrendet.

– Mi a feltétele egy eredményes politikai összefogásnak, vagy éppen egy tömeges megmozdulásnak?

– Négy alapvető tényezőt emelnék ki. Az első mindenképpen egy jelentős belső feszültség a társadalomban, ami adott pillanatban akár egy véletlen, egy szikra, vagy akár provokáció miatt kritikus nagyságú tömeges cselekvésbe csaphat át. Ilyen feszültség, és ez a második tényező, általában nagy negatív érzésekből táplálkozik. Elutasításból. A harmadik alapvető feltétel, hogy létezzen egy kellően leegyszerűsíthető jövőkép. Valami, ami a nagy negatív ellenérzés megszüntetését ígéri, és a fennálló helyére állít valamit. Végül, fontos, hogy mindez egy egyszerű történetbe illeszkedjen.

– Hogyan nézett ki ez a képlet 1956-ban?

– A társadalom többsége úgy érezte, hogy diktatúrában és nyomorúságban él, mert elvesztettük a háborút, megszálltak a szovjetek, és ránk erőszakolták a rendszerüket, a kommunistákat, Rákosit, a zsidókat, persze mindez különféle változatokban. Ha tehát az oroszok kivonulnak, minden megoldható. Ennél kidolgozottabb jövőképre aktuálisan nem is volt szükség. Legyen az ország független, aztán majd kialakul egy magyar berendezkedés, akár magyar szocializmus, akár más: kapitalizmus, kereszténydemokrácia, harmadik út… Ez egy könnyen elmondható és megérthető narratíva: elbeszélhető a múlt, keretet ad a jövőnek. 1956-ban cselekvéshez vezetett bármiféle előzetes politikai egyeztetés nélkül. Igaz, a párt reformkörein kívül nem is lehetett más artikulált politikai erő az országban. Akik ennek az érzületnek valamelyest hangot adtak, MDP párttagkönyvvel a zsebükben ténykedő értelmiségiek, alsóbb szintű pártfunkcionáriusok, és egy figura, akit ez a négytényezős közérzület felépített magának. Nagy Imrének hívták.

– Az értelmiségiek között nem volt kommunikáció?

– Nem nagyon lehet kimutatni. Pedig a politikai rendőrség a forradalom után keményen kutatta, volt-e előzetes szervezkedés, milyen találkozókra, konspirációkra, egyeztetésekre került sor. Nem sokra jutottak. Politikai kommunikáció, vita elsősorban a kommunista reformellenzéken belül zajlott. De nem jutott el egyeztetésekig. Az utolsó pillanatban, október 22-én Vas Zoltán egy nap alatt megszervezett egy kormányprogramíró csapatot, mert úgy vélte, Nagy Imre előbb-utóbb miniszterelnök lesz. De politikai rendszerváltás szóba sem került, egyszerűen visszatérést hirdettek meg az igaz leninizmushoz.

– A Petőfi Kör?

– Ott is főleg reformer kommunisták részéről fogalmazódtak meg kritikai gondolatok. Ha másik hang jelentkezett, Tánczos Gábor felcsattant, hogy ez nem tartozik ide, nacionalista szellemű kijelentésekből nem kérünk. Ennél érdekesebb, amiről a későbbi visszaemlékezések is beszámoltak, hogy 1956 nyarán elindult valamiféle közérzeti diskurzus fiatal egyetemisták között, akiket az árvíz idején mozgósítottak. Ezreket vittek segíteni például a Mohácsi-szigetre az ország különböző pontjairól. Egyívásúak voltak, tudták, mi van a falvakban, üzemekben, és beszélgettek a helyzetről. De ez sem politikai kommunikáció volt. Ilyen típusú tárgyalásokra, egyeztetésekre érdekes módon csak a forradalom katonai leverése után került sor.

– Ami elég abszurd.

– Nem feltétlenül. Az még forradalom volt. Egy ideig úgy látszott, a mozgásba jött társadalom kiáll az októberi célok mellett, politikai sztrájkot folytat. Elindult tehát egy politikai egyeztetés, amelyben az MSZMP néven újjászerveződő állampárton kívül gyakorlatilag mindenki részt vett: az 1945-ös koalíciós pártok nem kompromittálódott vezetői, a legfontosabb forradalmi szervezetek, köztük a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetői, véleményformáló értelmiségiek, és ott voltak a reformer kommunisták is. Nem lehetett már szervezeti kerete, még közös helyszíne sem. Futárok jöttek-mentek az álláspontokkal, tervezetekkel: vonják ki a szovjet csapatokat, cserébe Magyarország semleges lesz, békés, szovjetbarát politikát folytat, még az is lehet, hogy szocializmust fog építeni. Ez elég pontosan lefedte az alaktalan tömeghangulatot.

– Volt valami remény a sikerre?

– Utólag már jól látszik, hogy nem, mert november 4-e után a párt vezetését már nem gyötörte morális válság, megszűntek a belső viták. Egy berendezkedése elején álló politikai vezetés csak azért tárgyalt egyes ellenzéki szervezetekkel, hogy időt nyerjen hatalma megszilárdításához. Külön-külön azért üzengetett a párt az egyes szereplőknek. A politikai sztrájkot vezénylő Központi Munkástanáccsal Kádár János is többször tárgyalt, de túl merevek voltak az álláspontok. Győzött a nagyobb erő.

– Ezzel szemben 1989-ben úgy ment végbe forradalmi változás, hogy nem került sor forradalomra.

– A rendszerváltás időszaka kivételes helyzet, kegyelmi pillanat volt. De a társadalmi támogatáshoz szükséges legfontosabb feltételek a mélyben akkor sem hiányoztak. Lappangva, de tovább élt a vágy, hogy a szovjetek vonuljanak ki. A politikai rendszerrel szembeni fenntartások sem szűntek meg, bár az idők során sokat veszítettek intenzitásukból. A közhangulatot ekkor leginkább a szorongás jellemezte. Hogy kevésbé kiszámítható a jövő, bajok lehetnek, egy gazdasági válság, a rendszer elerőtlenedése, vagy valamilyen külpolitikai tényező veszélybe sodorhatja az évtizedek alatt elért fogyasztási színvonalat. Mindez az 1979-es áremelésektől vált egyre inkább érezhetővé. Politikai narratívát azonban egy nagyon vékony értelmiségi réteg épített fel rá. Egyszerűen kifejthető jövőkép nem állt rendelkezésre. Filozofikus és szakmai beszélgetések zajlottak, átfogtak generációkat, de nem terjedtek ki az egész társadalomra. A narratíva lényege az volt, hogy meg kell változtatni a rendszert. Az adott körülmények között, amennyire lehet. Külpolitikai célokról nem is esett szó, mindenki óvatosan kerülte ezt a témát. De mindinkább rendszerváltásról gondolkoztak.

– Olyanról, amely később megvalósult?

– Nem azonnal. Sokféle, mai szemmel egészen különösnek tűnő elképzelés volt. Nemrégiben újra elolvastam a demokratikus ellenzék híres, 1987-es Társadalmi Szerződés című programját, amit Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia szerkesztett. Abból indultak ki, hogy nincs esély egy kívánatos ellenzéki alternatíva megvalósítására. A javasolt megoldás lényege, hogy alkotmányossá kell tenni a párt vezető szerepét, de valamiféle plurális rendszerrel ellenőrző mechanizmusokat kell beépíteni a hatalmának gyakorlásába. Viszont van egy gazdasági rész, ahol a szerzők kollektív tulajdonon és lényegében korlátlan jogú munkás-önigazgatáson alapuló piaci rendszerről beszélnek. Amelyben lehetséges nagyobb volumenű magántulajdon is, amelyben a piacon magán- és kollektív tulajdonosok versenyeznek – de a magánvállalatokban is működnie kell a munkásönigazgatásnak, akár a tulajdonossal szemben is érvényesíthető jogokkal. Páratlan vízió volt, de nem keltett túl nagy figyelmet.

– Hogyan sikerült közös nevezőt találni az eltérő elképzelések között?

– Szerencsére volt idő rá, hogy kialakuljon a kommunikáció, és a különböző platformok eljussanak az egyszerű alapkérdésekhez. Megváltoztatható-e radikálisan a rendszer? A válasz: igen. Hogyan érjük el? Békésen, a szovjet csapatok kivonása nélkül. Annál is inkább, mert kedvező változások zajlanak a Kremlben. Ennyi elég volt az összefogás keretezéséhez. Később az Ellenzéki Kerekasztal elsődleges célja az volt, hogy politikailag egyben tartsa a szereplőket, senki se kössön különalkut az uralkodó egypárttal. Az új rendszerről persze folytatódtak a viták. A kisgazdák vissza akartak menni a földreformig, másoknak eszébe sem jutott, hogy megváltoztassák a szövetkezeti tulajdont. Eltértek a vélemények az önigazgató munkástulajdon, a kollektív- és a magántulajdon alternatíváiról, arányairól. De mindez nem volt igazán fontos, el lehetett napolni. Legyen meg a rendszerváltás az MSZMP-vel együtt, ki kell dolgozni egy választási rendszert, egy új alkotmányt, az átmenet politikai menetrendjét, aztán a plurális térben majd meglátjuk, mi lesz. Megcsinálták.

– Vajon mi gátolja, hogy a jelenlegi ellenzék is hatékony egyeztető fórumokat hozzon létre, és eredményesen egyesítse erejét?

– Ez már tizenkét éve nem sikerül, ami valóban elgondolkoztató. De megvannak-e a változáshoz szükséges tényezők? Egyáltalán: rendszernek tekinthető-e a 2010 utáni politikai formáció, amelyet hol maffiaállamnak, hol fasisztoid mutációnak vagy éppen plebiszciter vezérdemokráciának neveznek? Tegyük fel, hogy igen. Akkor közelítsünk a kérdéshez a rendszerváltások, forradalmak említett feltételei felől. Minden jel arra mutat, hogy jelenleg a társadalomban nincs akkora csalódottság, feszültség és düh, amely közel lenne a kritikus tömeges cselekvőképességhez. A létező problémákra, a rendszer leírására és keletkezésére nincs egyszerű történet. Így aztán nincs egységesítő, nagy elutasítás sem. Hogy Orbán takarodjon, ez kevés, be kell látni, ráadásul egyelőre csak megosztja az embereket. És mi a minimális pozitív jövőkép? Vissza 1989-hez? Vagy a kétezres évekbe?

– Mondjuk úgy, vissza vagy előre az európai polgári demokráciába…

– Rendben, magam is egyetértek vele, de társadalmi szinten ez ma a jelek szerint nem mozgósít semmire. Ami iszonyúan elszomorít, de ez a helyzet.

– Ami fel is menti az ellenzéki pártokat a sorozatos kudarcok, az érdemi összefogás elmaradásának felelőssége alól?

– Azért tagadhatatlan, hogy próbálkoznak. De ezek választási mozgósítások. Igyekeznek az adott helyzet politikai lehetőségeit kiaknázni. Közben veszekednek, érvényesíteni akarják a saját érdekeiket, de hát az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal sem volt sok kérdésben egységes. Lehet persze bírálni, erőtlennek tartani a szereplőket. De nincs mit tenni, ők vannak, nem jelentek ezen az oldalon átütő, nagy egyéniségek. Akiknek az 1956-os Nagy Imréhez hasonlóan nem is kell semmi különöset mondaniuk, a társadalom jelentős csoportjai egyszerűen elhiszik nekik, hogy jó irányba tudnák vezetni az országot, és bíznak bennük. Ez sajátos képesség.

– Egyszóval, reménytelen a helyzet.

– Nem, mert változik. Nem tudni, mit hoz a jelenlegi válság, lehet, hogy felbukkan egy politikai vezéregyéniség, és így tovább. Mindenesetre szem előtt kell tartani, hogy a Fidesz 2010 után megoldotta, ami húsz évig egyetlen kormánynak sem sikerült: a társadalom egyfajta integrációját. A Kádár-rendszer bukása után a magyar társadalom súlyos integrációs problémákkal küzdött, nem tudta, mire számíthat az állami struktúráktól és mik a kötelességei. A jelenlegi rendszer viszont kialakított egy integrált keretet, amely igaz, hierarchikus, alapsejtjeiben szinte önkényuralmi formát ölt, adományoz és jutalmaz, nagy szerepet játszik benne a kény és a kedv. De vajon olyan távol áll ez a magyar integráció történeti típusaitól? Mert szerintem ez a fajta szerveződés még a formailag liberális, demokratikus korszakokban, így például a dualizmus idején is erősen jelen volt. Reprodukálták, és láthatólag működik. Nagyon nehéz lesz egy új, igazságosabb, nem félelmen alapuló, önszerveződő, de egészében ismeretlen integráció ígéretével felváltani.