Hatvanhatos brazilverőkön nőttem fel. Bene Ferenc Liverpoolban lefektette a világbajnoki címvédők egész védelmét, mielőtt a hálóba passzolt. Ezzel második tudott lenni aznap, mert Farkas János a vb gólját rúgta fenomenális kapáslövéssel Gilmarnak. S ott volt még Albert Flórián, akit 1967 elején jutalomjátékra hívtak a legnépszerűbb brazil klubhoz, a Flamengóhoz.
E trió tagjain kívül is bámultam megannyi magyar extraklasszist. Mészöly Kálmánt, Sipost, Göröcsöt, Machost, Varga Zoltánt, Tichyt. Mégis... Olyan virtuozitást, amilyen az 1970-es vb-n a brazilokat jellemezte, azelőtt és azóta sem láttam.
Rivellino villámgyors labdavezetés közben két lábbal „biciklizett”, a jobb-bekkek szeme jojózott; Pelé a félpályáról rárúgta a prágai Viktor kapusnak (úgy harminc centivel mellé), majd átlépte Mazurkiewicz előtt a labdát, az az uruguayi bal lába mellett ment el, a király pedig a jobb kezénél kerülte meg a háló messzire kifutó őrét; Tostao nagyjából harminckét centis területen három angolt csapott be úgy, hogy egyiküket (hopp!) „köténnyel” is boldogította; Jairzinho beállt a sorfalba, és átlépte Rivellino bombaszabadrúgását – védje valaki, ha tudja –, ráadásul nem akadt meccs, amelyen elmulasztott volna gólt szerezni; a labdát tartó Clodoaldo tüneményes testcselekkel három olaszt küldött négy felé...
A Harlem Globetrotters volt lábbal.
A vb május 31-én kezdődött, még tartott a tanítás. A tévé 22.20-tól közvetítette élőben a brazil–csehszlovák 4:1-et, majd másnap reggel fél tíztől megismételte a közvetítést. A suliválogatott tagjainak Domonkos igazgató úr megengedte az akkor még a Lórántffy Zsuzsanna utcában működő Móricz Zsigmond Gimnáziumban, hogy tanórák látogatása helyett a futballfelvételt nézzék a tanáriban. Köztünk szólva, a Mexikó–El Salvador is százszor jobb volt a kémiánál, hát még a brazilok...
Csak João Saldanhának nem tetszett a csapat. Az előkészületi meccsek valóban nem sikerültek, három mérkőzésen egyetlen gólt ért el az együttes (Paraguay 0-0, Bulgária 0-0, Ausztria 1-0). A százszázalékos vb-selejtezők után leváltott szövetségi kapitány, aki az illegális kommunista párt tagja volt a vérgőzös szélsőjobboldali Medici-rezsim idején, „túlzottan védekező felfogásúnak” találta utódja, Mario Zagallo válogatottját, noha abban öt olyan labdarúgó – Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostão, Pelé – kapott helyet, aki klubjában a 10-es mezben játszott. A futballistaként kétszeres világbajnok Zagallo merész változtatásokat is megvalósított: hátravitte a védelembe Wilson Piazzát, míg a középpályás sorba betette a húszéves Clodoaldót; már több mint ötven éve megalkotta a 4–2–3–1-et, amennyiben a védőkvartett előtt Clodoaldót és Gersont játszatta, elöl olykor csak Tostãót hagyta, s a csatár mögé vezényelte Jairzinhót, Pelét, Rivellinót. (Ma ugyanebben a formációban nyomja a világranglista-vezető brazil válogatott. Fred és Casemiro előtt Raphinha, Lucas Paquetá és Vinicius Junior, legelöl szabadon Neymar.)
Baptista Pinheiro, Brazília mexikói hajdani nagykövete hitt a fiúkban és Zagallóban: rezidenciáján még a Mundial előtt kijelölte azt a helyet, ahol a Rimet Kupát átmenetileg elhelyezik majd. Honfitársai tényleg kivonták a forgalomból a trófeát – harmadszor, egyben végleg elnyerték azt –, méghozzá úgy, hogy sem a selejtezőkön, sem a tornán nem vesztettek pontot. A vb-t 4:1-gyel kezdték és 4:1-gyel zárták, az Azték stadion 112 527 nézője csak ámult, hogyan táncoltatják meg a világklasszis olasz együttest a követhetetlen mozgású művészek.
A Thesefootballtimes elnevezésű portál így hajtott fejet a hajdani győztesek előtt 2018-ban, A történelem legszebb futballja című írásában: „A világ ráhangolódott a sárga mezre és a kék nadrágra, amelyet tizenegy idegen vett fel, hogy aztán mindenkit magába bolondítson.”
A korabeli Képes Sport ugyancsak áradozott: „Csodálatosan felkészült, atletikusan képzett az azúrkék válogatott, amely az erőnlét világbajnokát, az NSZK csapatát hosszabbítás után, pokoli hajrával fektette két vállra. S Brazília ezt a hihetetlenül állóképes, céltudatos együttest is tönkre tudta verni a vb-döntő második félidejében. Rivellino lélegzetelállító cselsorozatokat mutatott be, Clodoaldo ötvenméteres lőtt átadásokat szelídített meg, Jairzinho káprázatos vágtákkal futotta le Facchettit, Pelé (a futball egyetlen háromszoros világbajnoka – a szerző) álomszerű labdákat adogatott jobbra és balra filozofikus nyugalommal, táncos könnyedséggel.”
A csapatot négymillió ember várta a riói reptéren és a nagyváros utcáin. A labdarúgók egyenként 300 ezer cruzeiro (67 ezer dollár) prémiumot kaptak, ennek egy része pénzösszeg volt, de a jutalom tartalmazott ingatlant és autót is. Az érték, amit az a labdarúgó-garnitúra képviselt, felbecsülhetetlen. Az azóta készült rangsorok túlnyomó részében az 1970-es brazil válogatott szerepel az első helyen mint minden idők legnagyszerűbb társulata. Felix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson – Jairzinho, Pelé, Rivellino – Tostão: így festett a kezdő tizenegy. Egyenként a Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Orlando, Nilton Santos – Zito, Didi – Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo összetételű 1958-as csapat talán még ennél is jobb volt (főként a védelemben), mégis a hetvenes balettkar maradt az etalon.
Peterdi Pál joggal vetette papírra: „Mexikó csúcsain valahogyan magasabb szintre került a labdarúgás. Az ember már mosolyogva emlékezik vissza tegnapi aggodalmaira; húsdaráló, antifutball, ugyan kérem...”
A legszebb azonban az volt, hogy a világbajnoki címétől megfosztott brit szigetországban a Daily Mail így írt: „Anglia honosította meg a labdarúgást, de Brazília tette azt varázslatossá.”
