Az az igazán boldog ember, akit sosem gyötört honvágy, mondta egy amerikaivá vált író több mint száz éve, aki a nagy bevándorlási hullám után fogalmazhatta meg a tapasztalatait. „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”, írta majdhogynem ezzel egy időben Tompa Mihály Levél egy kibujdosott barátom után című versében szintén a honvágy – vagy honszeretet, ahogy ő fogalmaz – húrjait pengetve. Hú, de sokszor idézték, mondták, hozták fel ezt a mélységesen igaznak gondolt állítást a kilencvenes években, amikor megindult egy kivándorlási hullám Erdélyből a világ minden szeglete felé. Akkor még jómagam is úgy gondoltam, hogy csak a legelszántabbak induljanak el.
A két idézet korában persze még jóval nagyobb volt a világ: aki elment, annak vélhetően úgy kellett kalkulálnia, hogy egy életet kell majd „ösmeretlen csillagok” alatt töltenie, és nem nagyon lesz visszaút. Másrészt a honvágy mindig azt a mardosó kétséget fogalmazza meg a távozottban, hogy mi lett volna, ha marad. Milyen lenne az az alternatív én és az alternatív élet. A kivándorlók többsége azért is szeret felvágni választott élete megannyi státuszszimbólumával maga és mások előtt, hogy minden áron elnyomja magában ezt a kérdést. Amíg boldognak látszik, a honvágy puszta érzet, kis csiklandozás a(z) – új vagy régi – szív körül.
Ha jól számolom, akkor én már a harmadik szívnél tartok, és kettőt adtam le a raktárban, megőrzésre. Amúgy igyekszem takarékosan bánni a régi hazá(i)m szirénhangjaival. Kolozsvár hiányzik leginkább, meg vele a gyerekkor és az egyetemista évek. Végigmenni a Sétatér gesztenyefái alatt, a széles úton, majd megnézni, hogy mit játszanak a színházban. Erről többször álmodom, hol gyerek vagyok, hol izgatott gólya a filozófia szakon, ekkor kezdek igazán élni a városban. Szeretem a nyüzsgését, az elevenségét, amelyet még a Funar-korszak ostoba nacionalizmusa sem képes elrontani, bár kétségtelen nyomot hagy mindenen.
Néha még álmomban is felröhögök a román nemzetiszínekre festett kukákon vagy padokon, amelyeken olyan kényelmesen helyezkedtünk el a fenekünkkel. Ez volt a mi elégtételünk, egy magas labda lecsapása.
De egy elvakult polgármester csak a felületet képes megkarcolni, még ha ma is állnak mementói ennek a kornak.
A honvágy persze néha egészen váratlanul is lecsaphat. A járvány idején, a bezárkózás alatt az egész világ hiányzott, még azok a helyek is, ahol sohasem jártam. Kínomban képeket nézegettem ismerős és idegen tájakról. Akkor éreztem úgy, hogy ha ez még tovább tart, akkor szív nélkül kell majd élnem a saját négy falam között, kényelmes börtönömben. Most pedig, amikor elvileg ismét bárhová mehetnénk, alig ismerek rá a kinti világra. A honvágy egyre inkább kitapintható sóvárgássá változott a régi biztonság iránt, amikor megfizethető volt még a jövő iránti szorongásunk is.
Mintha nap mint nap tágulnának a honvágy által megcélzott helyek, a csak-egyszer-volt ország tájai iránt. Szeretnénk visszakapni valamit, amit kölcsönbe kaptunk. Szeretnénk hallani, ahogy ver és zakatol odabent, amit a szívünknek hiszünk.