Fraser az A-ligás karrier után immár egy évtizede eltűnt a vászonról, Aronofsky viszont a legfontosabb rehabilitációs rendező Quentin Tarantino mellett, hiszen nem kevesebbet sikerült elérnie, minthogy A pankrátorral Mickey Rouke-ot az Oscar-jelölésig röpítse, éés igen, megérdemelte volna a díjat.
Fraser megoldása az afféle reménytelenül beteg ember archetípusa, aki végtelenül kedves, nyitott és hajlamos a állandó hazugságra, hiszen, ha nem az lenne, már nem élne. Amit tudunk róla, hogy elhagyta a feleségét és a kislányát, hogy együtt éljen egy Andy nevű férfival, aki már meghalt és jelenleg annak az ő húga, Liz (Hong Chau) ápolja őt. Ezt a dramaturgiai sekélyességet két karakter „mozgatja” meg, Charlie lánya, aki egyszer csak felbukkan, hogy újra beszéljen (nem túl pozitív szándékkal) az apjával és egy fiatal férfi, Thomas (Ty Simpkins) aki abból az egyházból jön, amelynek Andy is tagja volt.
A nagy probléma az, hogy az egész nem fut ki igazán semmire, hacsak a dagályos melodrámát nem tartjuk elégnek. A folyamatos szócséplésekkel zajló lelkizések az artisztikus kezdés után a legrosszabb szappanoperánál is kínosabb zagyvalékká silányítják a filmet. Olyan befejező jelenettel, amely még a giccset kedvelő nézőknél is garantáltan kiveri majd a biztosítékot. Ezzel A bálna a fesztivál egyik legjobban várt filmjéből sokaknál a csalódás metaforája lett.
A rendező azonban a 2017-es Anyám! című Biblia-értelmezéssel nagyon sok ellenséget szerzett elsősorban a producerek között. Fraser pedig, ne szépítsük, sohasem volt nagy színész, hiszen a Kőbunkót, a Talpig majmot vagy A múmiát nem igazán lehet művészetnek nevezni. Szóval, a helyzet, hogy egy válságban lévő rendező egy sikerfilmekből kipörgött sztárral akart csodát tenni. Ami viszont most jócskán elmarad. Igaz, elsősorban rendező szinten. Fraser mindent megtesz. Látszik, hogy érezte a súlyát, hogy „most vagy soha” szituációban van, tény, hogy tőle efféle alakítást sosem láttunk, benne a van a nagy színész lehetősége és a tengerentúli szaklapok már most előszerettel emlegetik az Oscar-jelölést. Kérdés, hogy ehhez elég erős-e a film.
Fraser karaktere, Charlie egy szinte mozgásképtelenségig hízott angol irodalomtanár, aki online tanít sötét és depresszív házából valahol Idaho államban. Olyannyira abszurd módon elhízott, hogy az analóg és a digitális maszkmesterek szinte megalkották a művészfilmes Jabbát (Csillagok háborúja) – és igen, természetesen haldoklik, hiszen a szíve nem bírja a terhelést és olyan a vérnyomása, hogy legfeljebb napjai vannak hátra. Kivéve ha vállalja a kórházi kezelést, amit nem akar. Mindent megtesz, amit tehet ilyen állapotban: rengeteget zabál, dolgozik, mániákusan idézi és elemzi a Moby Dicket és a szünetekben maszturbál – ha nagy nehezen összejön.
