Azért kezdett írni, mert megelégelte a rejtőzködést, de mások történetét írni, mint ahogy új kötetében tette, valahol éppúgy rejtőzködés, nem?
Azért nem, mert arról írok, ami engem is foglalkoztat. Ebben a könyvben arra kerestem a választ, hogyan lehet egy házasságot jól működtetni, és miért van, hogy rendre elbuknak ebben az emberek. És olyan emberek, akik állítólag szeretik egymást. Egy idő után azonban észre sem veszik, hol csúszik ki a kezükből a szeretetfonal. És erről írni, felvállalva, hogy ez a téma foglalkoztat, vagy az, hogy így írok a szexualitásról, mindennek lehet mondani, csak rejtőzködésnek nem. Egyszóval ezek az én történeteim, de nem azért, mert velem történtek meg, hanem azért, mert én írtam.
Juli nevű hőse a kiszámíthatósággal és a kockázatnélküliséggel küzd. Mindkét fogalom egyszerre nagyon pozitív és nagyon negatív.
Ha valami túl homogén, és a halmazban nincsen más, csak ezek, akkor az egy idő után nem lesz elég, kevés lesz. Kell valami, ami ezt színesíti, és Juli el akar távolodni ezektől, elindul a szerető irányába. Azt hiszi, ezzel földobja az egysíkúságot, aztán rájön, gyakorlatilag ugyanabba a folyóba lép bele, csak másnak hívják. Valószínűleg nem így kell egy házasságot helyrehozni. Ott van elásva a kutya, hogy kevesen engedik meg maguknak, hogy piszok őszinték legyenek, olyan komoly elfojtásokkal élnek az emberek, hogy nem merik kimondani sem azt, hogy mire vágynak, sem azt, mire van szükségük, mi jó nekik, és így mindenféle pótcselekvésekhez fordulnak. Ez a házaspár egy szeretlek-gyűlöllek viszonyban él, ebbe pedig nagyon el lehet fáradni, annyi minden másra lehetne fordítani energiát. Mégis sokkal fontosabb, hogy kinek van igaza, vagy kinek a fájdalma nagyobb. Mindkettő ugyanazt mondja, és észre sem veszik, mert gyakorlatilag az egyik már kínaiul beszél, a másik meg németül, meg sem hallják egymást.
Juli magát sem igen hallja: szabad lélek, mégis azt mondja, a kötött pályát szereti.
Ahhoz, hogy szabadok legyünk, elég nagy bátorság kell. Szabadnak lenni, az nem könnyű feltétlenség, szabadnak lenni nehéz, ahogy Esterházy ezt nagyon szépen megfogalmazta. Az én szereplőim is ebben a mókuskerékben vannak: vágynak valamire, de azt nemigen merik megvalósítani. Mindenesetre kibeszélés, megbeszélés nélkül nem megy. Annyira nem tudjuk megfejteni, mi van a másikban, vagy félremennek dolgok. A magyar embernek igen gyatra a kommunikációja és a vitakultúrája. Nem tudunk egymással beszélgetni, mert vagy az van, hogy folyton közbevágunk, és nem is figyelünk a másikra, vagy olyanra is reagálunk, ami el sem hangzik, és nagyon sok konfliktus amiatt robban ki, hogy nem vagyunk birtokában teljesen egyszerű, alapvető kommunikációs eszközöknek. Minduntalan félremennek mondatok. Nem beszélünk az érzéseinkről sem.
A Szív utca női történet volt, anyaregény, ez most apatörténet, de ugyanúgy a generációs mintázatok dominálnak. Miért visszafele tekintsünk és nem előre, hogy a holtpontról kimozduljunk?
Az én olvasatomban a Másik istenben egyáltalán nem dominálnak a generációs minták. Julinak, a főszereplőnek sem az a célja, hogy a múltban találjon választ például arra a kérdésre, hogy miért akadt el a házassága. Nekem sem jutott eszembe a múltban vájkálás, én inkább a gyásszal, a veszteséggel kapcsolnám össze a múlt hatásait a jelenre. Juli benne van egy gyászfolyamatban, és azt próbálja meg felgöngyölíteni, mit is jelentett neki az apja, hogy van ő a halállal, az elengedéssel. A gyász az, ami kihat az egész életére, a kapcsolataira, a gyász miatt teljesen talajvesztettnek érzi magát. A halál kíméletlenül szembesít bennünket önmagunkkal.
A mintázat azért itt is működik, például abban, hogyan választ társat magának Juli.
Inkább azt mutatja, hogy igazából nincs jelen a saját életében, merthogy nem ismeri saját magát. Folyamatosan a másik által akarja meghatározni, mások visszajelzéseiből akarja definiálni magát. Azt tudni ugyanis, mit nem akarunk, édeskevés egy élethez, viszont ahhoz, hogy szembesüljünk és felvállaljuk, mit akarunk, elképesztő erő meg bátorság kell. Ezt a felvállalást a legtöbb ember meg akarja úszni. Ám az élet arra kényszerít, olyan helyzetekbe sodor, például egy közeli hozzátartozó elvesztése kapcsán, hogy kénytelenek vagyunk beleállni, nem menekülhetünk. Meg egyébként is, csak úgy tapicskolni a langyos vízben, úgy nincs is értelme az életnek. Kevesen élik úgy a saját életüket, hogy az nem a megúszásról vagy a sodródásról szól. Szívesen választunk bűnbakot, könnyű a másikat hibáztatni: igen, apám nem foglalkozott velem, és én azért lettem ilyen, a férjem folyton leural, én egy áldozat vagyok, a szeretőm kihasznál. De hát ezek mögött mind Juli döntései húzódnak meg.
Aminek nyilván oka, milyen példákat látott gyerek- és kamaszkorában…
Ebben a regényben nem akartam nagy hangsúlyt fektetni semmilyen generációs mintázatra. A transzgenerációs témától a Szív utca után el akartam szakadni. Bár, azt mondják, egy író ugyanazt a sztorit írja egész életében. Hát, lehet. (nevet)
Mindenesetre jelen van ebben a regényben is, az egyes szerepeket össze is kell illeszteni, mintegy puzzle-ként, és talán ez a legnehezebb.
Juli a kamaszkorban rekedt meg, akkor váltak el a szülei. Pontosan tudom, mennyire nehéz helyzet, hiszen én is váltam már, tisztában vagyok vele, hogy évekre parkolópályára kerül az ember, és onnan újra elrajtolni nagyon kemény. Nekem az volt a célom, hogy ne pálcát törjek a szereplők felett, hanem kicsit más megvilágításba kerüljenek. Ez az apa nem egy érzéketlen szülő, aki nem szerette a lányát vagy nem bánt vele jól, hanem egyszerűen erre volt képes, a válás után más irányt vett az élete, és lekerült a fókusz a lányáról. A kamaszkor eleve az egyik legnehezebb időszak, kell egy fal, ahonnét le tudja rúgni magát a kamasz, de ha nincs mellette szülő, mert az épp válófélben van, és magát is alig tudja tartani, akkor a gyereknek az egész identitása valahogy megkarcolódik, a férfiakkal való viszonyban tetten érhető ez leginkább. Mert ebben a megrekedt kamaszkorban aztán felnőtt nőként, anyaként, feleségként nem tudja definiálni, hogy ki is ő valójában. Egy kamasz, akinek nincsenek visszajelzései az apjától, az élete végéig azt fogja keresni, kinek hogyan tudna megfelelni. Viszont aki folyton a külső visszajelzésekből akarja összeragasztani magát, az előbb-utóbb zsákutcába jut, ez történik Julival is. Kívülről tökéletesnek lenni mindenben, legjobbnak, legelsőnek, a legnek, az nem valóság, az csak kirakat, és sokáig nem fenntartható állapot. Főleg, ha beüt a ménkű, jön egy krízis, például a regény esetében, amikor ennek a 35 év körüli nőnek váratlanul meghal az apja. Ezután kiderül, hogyan rendezi át mindez az életét és mennyiben töri ketté a viszonyait.
Ahhoz, hogy egy válságból miként jön ki az ember, vagy egyáltalán, ki tud-e jönni, mi kell?
Julinál pszichoszomatikus tünetek kellettek, pánikrohamok, és egy jó barátnő, aki kicsit odafigyel rá, és kellett persze egy olyan terapeuta, aki kíséri őt a gyászfolyamatban. Ha pedig nem egy sodródó személyiségről van szó, hanem egy magát valamennyire ismerő emberről, aki nem söpri a szőnyeg alá a dolgokat, akkor először mindenképp az elhatározás kell, hogy legyen egy célja, és tudja, mit akar. És ehhez nem árt találni valakit, aki segíti. Én még nem láttam senkit, aki egyedül akár egy gyászból, akár egy válásból felállt volna segítség nélkül. Lehet persze, hogy van. Szerintem a legtöbb ember életében legalább egyszer kerül olyan helyzetbe, hogy egy hajszál választja el, hogy a pszichiátrián kössön ki. Először csak a biokémiai folyamatok borulnak, álmatlanság, étvágytalanság, aztán a psziché, ami elképesztően érzékeny. Ilyenkor kell, hogy legyen mellettünk valaki, aki valamilyen hálóként kifeszülve megtart, mert a házastársnak nem ez a feladata, a gyerekeinknek pedig abszolút nem ez a feladata – bár nagyon sok olyan példát látok, amikor a szülők a gyerekeket használják erre –, és igazából a barátoknak sem ez a feladata. Ezért kellenének olyan szakemberek, akik átmenetileg segítenek. De hol vannak ilyen segítők?
Izgalmasan játszik a szeretőviszony kapcsán valóság és fikció kérdésével is. Direkt hagyta nyitva ezt a kérdést?
Igen, ez szándékos volt részemről. Az elejétől fogva az volt az elképzelésem, hogy van a prózai, elbeszélő rész, amikor megtudjuk, ki ez a nő, hogy él, mi történt vele, milyen volt a múltja, és utána jönnek a naplóbejegyzései, amiket egyes szám második személyben írtam, és olyan, mint valami érzelmi, tudatalatti folyam. Azt javasolja Julinak a pszichológus, hogy a terápia részeként segíthet neki, ha az érzéseit kiírja magából. Az elejétől kezdve figyeltem arra, ne lehessen tudni, hogy amiket Juli lejegyez, megtörténtek-e, vagy csak a fantáziájában léteznek. Ezt majd mindenki eldönti magában. Annyian kérdezték tőlem előző kötetem kapcsán a fikció és valóság viszonyát, hogy ezt egy fricskának szánom. (nevet)
A Másik istennel mintha provokálna is. Merésznek tűnik egy ilyen erotikus lektűrt írni, még ha a főszereplő is írja ezeket abban a bizonyos noteszes részben.
Én inkább naturálisnak vagy nyersnek érzem, és inkább tartok attól, hogy az az olvasóközönség vagy azoknak egy része, akik szerették a Szív utcát, most nagyon mást kapnak. Arra nem számítok, hogy szakmailag provokációnak hat, mert hisz ez a szereplőm stílusa, hangja, íráskészsége, és nem az enyém. Nem velem, az íróval fogják azonosítani. Ez a 21 bejegyzés, amiről beszélünk, inkább lírai betét, és azt lehet általuk nyomon követni, hogy ez a nő gyakorlatilag már majdnem megőrül, annyira pengeélen táncol, annyira belelovalja magát a szeretői viszonyba. A főszereplő minden érzékszerve valahogy kiélesedik. És a szöveg azért ilyen, mert ezt a fajta őrületet, ezt a fajta szenvedélyt így lehet kifejezni, olyan a ritmusa, a dallama, mint egy mantrának, amit megállás nélkül duruzsol a nő.
+1 kérdés
Ha ön beszélne, mit mondana: a candide-i világ, ahol minden a lehető legjobb, és az Esterházy-féle teljes reménytelenség közötti skálán most hol tart?
Célom, hogy ne földrengésszerű kilengéseim legyenek, csak kisebb-nagyobb hullámvölgyek. Ez most úgy hangzik, mintha bipoláris lennék, de nincsen ilyen jellegű problémám és diagnózisom. (nevet) Próbálok kiegyensúlyozottságra törekedni, ami azért általában többé-kevésbé sikerül. Most egyelőre annak örülök, hogy megírtam a második könyvem.
